SZÉTSZÓRATÁS

Azt hiszem, keresve sem találhatott volna a ifjú Térey húsz évvel ezelőtt ennél találóbb címet induló verseskötetének – amit akkor ott, ő művelt, mai szemmel nézve maga volt a szétszóratás – egy érdemdús, akkor még javában élő és ható, impozáns teljesítményekben gazdag költői hagyomány szétszórása, szétírása, darabokra törése. Sajátos vállalás volt ez: egy most (akkor) kezdő fiatal ember, nemzedékének még alig ismert, de nagyon hamar meg- és elismert tagja arra szánja el magát (vagy inkább: arra vetemedik), vakmerő és felkészült elszántsággal, nemesen érzett és viselt önérzettel, természetes arroganciával és emelkedett elhivatottsággal, hogy önmaga (és nemzedéke) képviseletében felszámolja a költészetnek épp abban az időben kiteljesedő és érvényesülő változatait, leszámoljon (még) hirdetett költészeti ideológiákkal, s – hangozzék bármilyen nagyratörően is – a maga képére formálja az alakuló költészetet. A kötet első versének kihívó gesztusa, mellyel a költő – saját szavaival szólván –