A VISSZAÍRT BETŰ - VÁLOGATOTT VERSEK

Kenéz Ferenc úgy lett költő, úgy vált egy tagadhatatlanul egyéni, senkivel össze nem téveszthető költészet birtokosává, hogy valójában nem akart (a hagyományos értelemben) költő lenni. Azt égette billogként magára – s ettől sohasem szabadult –, hogy kíméletlen fogalmazással, egyéniségét csaknem fejszével faragva, a költészetet nem szakmai, hanem „élettani kérdésként” élje meg. Mikor verset írt, a saját életét akarta létrehozni. Szülővárosa, Nagyszalonta, számára olyan hely volt, „ahonnan az ember repülni kívánkozott”. E líra nehezékét –, amelynek révén, paradox módon szárnyalni is tud – valójában a szociografikus valóság adja. A mítosz, mint metaforikus bőség, meglengetheti a valót, de igazán a föltárható rejtezésben jelenik meg iszonytató félelemmel a valóság. A vérzuhatag, amely rátelepszik az ember mindennapjaira, a társadalmi és a magánéletre, a munkára, a családra, a szerelemre. A költő ezt a valódi és szimbolikus vérzuhatagot mint mámoros emléket jeleníti meg, s amit létrehoz: első osztályú, kikezdhetetlen, van sodrása, lendülete, fölhajtó ereje.