A MEZTELEN CSILLAGÁSZ

Minden egyes életszakasznak más a dramaturgiája; más kihívásokat tartogat, mást tanít. Az ember harminc és ötven éves kora között gyászol, elveszti a nagyszüleit, szüleit, idősebb rokonait, mindazokat, akiknek a védőszárnya alatt cseperedett. Megtanul imádkozni, rájön, hogy nem a vágyak teljesülését kell kérni, hanem kegyelmet és a sorsfeladat minél teljesebb betöltését. A feladat felismerésének az esélyét, hitet és erőt az odaszánáshoz, a halogatás elkerüléséhez.Az idő múlása sürgetőre fordul – igen, bizonyos dolgokat addig lehet megtenni, amíg fogni tud a kéz, ölelni a kar. Ha valakit elveszítünk, utána mindig magunkat siratjuk, azt, hogy kevesebbek lettünk nélküle, azt, hogy a rejtéllyel mostantól még magányosabban nézünk szembe. Minden embertársunk, akinek végigkövethetjük az utolsó útszakaszát, mesterünk. Nem kell keresnünk a Nagy Tanítót, hiszen ott élnek mellettünk, a közelünkben a Mesterek… Kérdés, hogy akarunk e tanulni.