BELSŐ LÉTRA

Veszendőben vannak az emberek és dolgok – ebben a közegben él az a lény, akinek önkéntelen létezésmódja az áhítat, és így melegséget, életet lehel abba, amire figyel. Talán csak a madarak csivitelő működése és a boldogság, mint mögöttes, időnként előlépő ok – vagyis nem, nem ok és nem cél, hanem lényeg – hordoz valami evidenciát.Az én, a lírai, hangsúlyozottan nincs megbántva a dolgoktól, a viselkedésektől, az érzéseket, melyeket kiváltanak belőle, a magáénak ismeri el, formát ad nekik.Az én, a lírai csakis arra figyel, ami „embertitok”. A csapdák, bugyrok mintha nem tudnák sem igazán megfélemlíteni, rabul ejteni meg végképp nem a töredékességekben is integrált, mélységek járásában felfénylő, önmagáról való tudatot: „Nem tudom, lehetek-e / még erősebb, ravaszabb, kitanultabb / ellenfél, mint a Semmi? Nekem / akkor riadt szótlanságommal sikerült.”