KI EMLÍT MEGÉRKEZÉST?

A valóságos vagy elképzelt utazás, az utazásról szóló elbeszélés azért válhatott a kultúrantropológia modelljévé, mert az ember önmagáról alkotott képének, önmegalkotásának közege is, amennyiben az utazás koronként eltérő változatokban létező kulturális praxis és irodalmi reprezentációs mintázat. Az írást, az olvasást és az utazást a koraújkori ars peregrinandi kapcsolta szorosan össze, s ez a viszonylat – eltérő kontextusokban ugyan – de tartósan fönnmaradt: Kant például az utazást az olvasással, vagyis imaginációjával is pótolhatónak gondolta, s az a fölfogás sem ismeretlen, amely az utazás és az olvasás–írás között majdhogynem analógiát feltételez, amennyiben az utazó mindig korábbi utazók nyomait olvassa és hasonítja át. Csak a hatásosan megjelölt hely számít, s a megjelölt helybe vágyak és képzetek – vagyis bizonyos mértékig mindig fiktív elemek – íródnak bele. Az irodalmi útirajz – önmaga médiumvoltát el nem leplezve – ellene szegül az idegenség elhamarkodott fölépítésének és gyors leépítésének, rapid bekebelezésének, a turisták „készen kapott”, „megszervezett” jelek iránti vágyának, s a jelekké vált világ „elvesztésének”. Az irodalmi útirajz nem olyan hasznosságú, mint egy bedekker, mert éppen a percepció és az értelemadás nehézségeit, a saját és az idegen dinamikus viszonyát fürkészi. A két világháború között virágkorát élő magyar utazási irodalom java azt is megmutatja, hogy milyen feszültségben áll a jelentéstermelés és a jelenlét-deficit, valamint az utazás testet foglalkoztató, testi bevonódást keltő hatása, illetve az ezt kiábrázoló, vagy arra kísérletet tevő nyelviség közötti átlépés.Szirák Péter (1966) a Debreceni Egyetem oktatója. Korábbi kötetei: Grendel Lajos (1995); Az Úr nem tud szaxofonozni (1995); Folytonosság és változás (1998); Kertész Imre (2003); Örkény István (2008). A Ráció Kiadó több kötetének társszerkesztője: Az esztétikai tapasztalat medialitása (2004); Szerep és közeg. Medialitás a magyar kultúratudományok 20. századi történetében (2