SÉMAKÉMIA - MIÉRT ÉPPEN VELE? MIÉRT ÉPPEN ÍGY?

Miért mindig a hasonló férfiak/nők vonzanak (pedig már sokszor megjártam ezzel a típussal)?Miért nem tudom biztonságban érezni magam egy párkapcsolatban?Miért szorongok mindig, hogy nem szeretnek eléggé, megcsalnak, elhagynak?Miért menekülök az intimitás vagy az elköteleződés elől?Miért érzek kényszert, hogy több vasat is tartsak a tűzben?Miért vetem alá magam a partnerem akaratának, ha ez dühít és keserűvé tesz?Miért vagyok vele sokszor olyan elutasító, undok vagy zsarnokoskodó, miközben tényleg szeretem?Miért van az, hogy az eszemmel sokszor tudom, mit kellene tennem, de képtelen vagyok meglépni? Miért megyek bele mindig ugyanazokba a konfliktusokba, amikor már sokszor megtapasztaltam, hogy sehova sem vezetnek?A fenti kérdések némelyike talán már bennünk is megfogalmazódott a saját párkapcsolati működésünkre vonatkozóan. Érzéseink és cselekedeteink néha ugyanolyan rejtélyt jelenthetnek számunkra, mint egy másik ember belső világa és reakciói. Hiszen sokszor akkor is ugyanazokat a mintázatokat ismételjük a párkapcsolatainkban, amikor azok fájdalmasak, és már sejtjük, hogy valószínűleg ismét kudarchoz vezetnek. Logikus volna, hogy változtassunk, valami belső kényszer mégis mindig ugyanarra az útra terel minket. Mi lehet ennek az oka? A kérdést másképp érdemes feltenni: a működésmódunknak és a visszatérő problémáinknak ugyanis nem okuk van, hanem történetük. Ha segíteni akarunk magunkon, először is ezt a történetet kell megértenünk.Gyerekként kiszolgáltatottak vagyunk, és még jóval kevesebbet tudunk a világról, mint a felnőttek, de valahogy értelmeznünk kell a minket érő élményeket, és megbirkóznunk azokkal. Kicsiként tesszük ezt úgy, ahogy képesek vagyunk rá. A baj az, hogy a későbbiekben is automatikusan azokhoz a stratégiákhoz nyúlunk, amelyek hajdan sikeresnek bizonyultak. Ám ami adott körülmények között, gyerekként még segített nekünk, az más körülmények között, felnőttként már nem biztos, hogy hasznos lesz. Sőt, a múltunk így képes rátelepedni a jelen életünkre