ENGEDD EL! - SZABADULÁS A LELKI TERHEK FOGSÁGÁBÓL

Engedd el! De hogyan? Akarva, de nem görcsösen? Meditálva, fehér gyertya füstjében? Az El Caminót járva hátrafelé? Morzejeleket sípolva, vagy egy lábon ugrálva az Everesten? Mantrákat búgva, esetleg zarándokként vezekelve fűcsomót rágcsálva?
Ha ez pont olyan egyszerű, mint ahogy szajkózzák, akkor miért nem magától értetődő a mechanizmus? Többféle recept létezik? Aki esküszik egy módszerre, honnan tudja, hogy az mindenkinél beválik és hat a szerelemre, szakmai kudarcra, betegségre egyaránt?
Péterfi Judit riporter-műsorvezető saját sorsának hullámvasútjára ülteti fel az olvasót, magánéleti és szakmai életének magasságait és mélységeit tárja fel őszintén, professzionális kérdezőként szedi darabjaira az elengedés témáját olyan hiteles szakemberek segítségével, akiknek tudása a mindennapjainkban kísér.
A személyes hangvételű, számos magánéleti tapasztalatot tükröző interjúkban Csernus Imre, Daubner Béla, Dudits Dénes, Feldmár András, Iványi Gábor, Máté Gábor és Spitzer Gyöngyi (Soma Mamagésa) mutatnak lehetséges utakat sérüléseink feldolgozására, traumáink feloldására, szokásaink és sémáink elengedésére majd a továbblépésre.
Minden előrendelő ajándék Engedd el! naplót kap ajándékba!
Az elengedés hosszú és nehéz folyamat, ám ha sikerül megszabadulni lelki terheinktől, azzal az életminőségünk is javul. Vidd el ezt a naplót magaddal mindenhova, és írd ki magadból, ami fáj, ami bánt, amit szeretnél elengedni.
Részlet a könyvből:
Hogy jobban megértsem az elengedés aktusát, rögtönzött közvélemény-kutatással feltérképeztem, ki, mire gondol, amikor azt mondja: „Engedd el!”
A nem reprezentatív kérdezősködésemre a válasz többnyire a következő volt: „Nem görcsölsz rajta, hagyod, hadd menjen…” Ó, igen? És jóga közben? 356-os frekvencián? Békában szökellve? Meditálva fehér gyertya füstjében? Az El Caminót járva hátrafelé? Morzejeleket sípolva, vagy egy lábon ugrálva az Everesten? Fejen állva, mantrákat búgva vagy epret zabálva, mezítláb, papírdarabkákat égetve a jeges tóban, esetleg zarándokként vezekelve fűcsomót rágcsálva, uram bocsá’ az orgazmushegyek eksztázisában egy álló lovasszoborral az ablakban?
Következő kérdésem rendszerint így szól: ha ez pont olyan egyszerű, mint ahogy szajkózzák, akkor miért nem magától értetődő a mechanizmus? Ha van rá recept, akkor miért olyan rohadt nehéz ez úgy általában? Többféle recept létezik? Aki esküszik egy módszerre, honnan tudja, hogy az mindenkinél beválik? Mi a garancia arra, ha nálad igen, nálam is? Egyébként pedig létezik valamiféle piros gomb, amit ha megnyomsz, akkor az elengedés működésbe lép?
Nevetséges. Mégis egy egész iparág szakosodott erre. Semmi sem explicit, hiszen hányan hálásak módszereknek, tanácsadóknak és hányan átkozzák ugyanazokat. Lehet, hogy ami nekem nem jött be, másnak igen. Vagy fordítva.
Én a végsőkig elmegyek a boncolásban. Darabjaira szedem szét a témát a kérdéseimmel, olyan szakemberek segítségével, akikkel már dolgoztam korábban, és munkásságuk számomra hitelt érdemlően bizonyított, továbbá olyanoktól is választ remélek, akikkel még soha nem találkoztam, de tudásuk a mindennapjaimban elkísért és hatással volt rám. Számtalan oldal és nézőpontból felmerül, és ütközik – ez volt a cél – majd kapaszkodik össze, kikacsintva rám.
Jókai Anna fogalmazott úgy, hogy nem véletlen a forma, amibe a tartalom törekszik. Túl egyszerű lett volna csak magamról írni, vagy pusztán az interjúkat elkészíteni. Én ennél többre vágytam. Így most ebben a mindenen átívelő önreflexióban kifacsarom magam, és karcolnak a beszélgetőtársaim koherens véleményei is. Fullasztó néha. Pedig csak szabadulni akartam a torokszorításból.
Ez az én súlyos szembenézésem, amibe évtizedekig tartott megérkezni.
Drogként hat rám az adrenalin, élvezni akarom minden pillanatát a megfejtés háborújának. Mert háborúban állok. Háborúzom azokkal a megélhetési bűnözőkkel, akik, kihasználva a sérült emberek összetörtségét, lelki vívódását, mindenféle csodamódszerrel ígérnek megváltást. És tényleg csak a kóklereket szeretném kiebrudalni. Derüljön ki végre, aminek ki kell, és hadd tegyek végre pontot az Engedd el-ügy végére.Egy napja kezdtem el a könyv írását. Ezt azért is fontos megjegyeznem, mert tegnap óta figyelem, és számolom a felém jövő „Engedd el!” instrukciókat. Nos, tegnap kettő, ma reggel még tíz óra sem volt, már jött a következő.
De a legszebb mégis az volt, amikor elmeséltem egy barátomnak, hogy írással töltöm a mindennapjaimat, de nyomorultul kételkedem írói vénám létezésében, és emiatt napok óta a plafonnal nézek farkasszemet alvás helyett, akkor mit gondoltok, ő miként reagál erre? „Azt tudod, hogy ezt a görcsösséget most azonnal el kell engedned, mert így nem fog menni? Engedd el.”
Néma csend. Nyeltem egy nagyot. Ugye látod magad előtt a fejem?
Mindenki tudja, hogy a félelem nem irányíthatja az életünket, muszáj elengedni. Vagyis, jó lenne elengedni. A félelmek elengedése nagy, ha nem a legnagyobb feladat, a legkimerítőbb munka, ez kétségtelen.
Egyetlen dolgot tudok tapasztalatból mondani, amit én taktikául választottam, és amit már tudatosan csinálok. Nem mondom, hogy ezt tedd, semmiképp.
Úgy próbálom meg legyőzni a félelmet, hogy belemegyek. Ugyan egy darabig menekülök, megszokásból talán, vagy mert élvezem a hajszát. De mivel rájöttem, soha nem adja fel, berántom a kéziféket. Így, negyvenen túl már tudatosan.
Nem volt ez mindig így. Harmincévesen még nem volt ekkora pofám, és tíz évvel később is néha úgy harcolok, mint Don Quijote, üresjáratban csapkodok a kardommal.
Miután taktikát váltottam, épp ettől a legyűrt félelemtől kaptam szárnyra. Mint a madár, ami a szél hátán utazik, de előtte szembefordul vele, felülemelkedik rajta, majd keringőzik vele az égben.
Ezt az energiát zsebeltem be, de akárhányszor kerültem ilyen helyzetbe, megszédültem, és bármennyire is tudtam, milyen erőt meríthetek belőle, a poklok poklát jártam be előtte.
Féltem a munkahelyváltástól. Beleálltam.
Rettegtem elköltözni a páromtól. Összecsomagoltam.
Kétségek gyötörtek egy felkérés kapcsán, amivel a pályafutásomat kockáztattam. Bevállaltam.
Félek a kudarctól, hisz soha nem írtam, nem tudom, képes vagyok-e jót írni? Hát gépelek.
Arra viszont, ahogy én látom, meg kell érni, hogy bele tudj állni. Ahhoz idő kell és élettapasztalat, hogy értsd a mechanizmusod. Ez talán az öntudat. Nem mások útmutatása, és ítélőképessége. A tiéd. A felelősség is a tiéd, senki másé, de legalább elmondhatod, hogy képes vagy felelősséget vállalni, ami nagyon nagy szó.
Kétely mindig lesz, és jó is, hogy van, annak ott a helye. És persze bármikor kijöhet a szádon az, hogy hiba volt. Lesz ilyen. De hidd el, az idő téged igazol majd, és rámutat arra, beleállni a dolgokba, önbizalmat ad. Olyat, amit máshonnan nem lehet megszerezni csak a nagy menetektől, a nagy lépésektől, a nagy vállalásoktól. És ha eléred, hogy józan fejjel már rutinból állsz bele kétesélyes helyzetekbe, akkor elfogadod azt is, hogy hibázhatsz.
És akkor már nem fogsz térdre rogyni, ha nem jön össze valami, hisz tudod, ez ezzel jár, és azt is képes vagy elfogadni, hogy van élet a bukfenc után is.
Hogy nekem ez hogyan megy? Szarul. Hiszem, hogy lesz majd jobb is. Most épp így gondolom, aztán egy nap múlva azt érzem, dehogy lesz. Cseppenként facsarnak ki a gondolataim, alatta a sémáim, majd az attitűdrendszerem. Ahogy most látom – és még csak a felszínt kapargatom –, nemhogy idén nem végzek velük, kevés rá egy élet is.
Pedig nincs más út, rajtam csak a saját tükörbe nézésem segíthet, mégis félve vágok bele ebbe a zsigerig ható, kéjutazásnak nem nevezhető, addiktív terápiába.
Nagy ugró vagyok, parádésan tolom a komfortzónán kívüli mutatványokat. Hogy kötél nélkül ugrom-e? Rendszerint. Hogy belehalok-e? Folyamatosan. De nem tudom másként. Mélységek és magasságok. Így élem az életem.
Én is vágyom már a vízszintre. A kiegyensúlyozott és kiszámítható létre. Nem az üres, célok és motivációk nélküli láblógatásra és nem is a vízszinttel együtt járó masszív sípszóra. Terápiázom magam. Gépelek. Korábban eszembe nem jutott, hogy ez lehet a megoldás. Most sem feltétlenül gondolom így, de azt biztosan állítom, hogy a megoldás felé vezető út lehet. Ez az én Engedd el!-terápiám.