ÁTTELELŐ NAP

A meglepetések és ellentmondások könyve. Első olvasásra modern, mai napok, sőt a hétköznapok világa: természeti képek, évszakok múlása – idő múlása –, életek múlása; gyermekek születése, növekedése, virágok, madarak – rengeteg madár! –, tehát: hétköznapjaink. És ellenpontként mindez a világirodalom klasszikus formáiban. De nem azért, hogy a forma a hétköznapiságot a klasszikus hímporral fenségesebbé tegye. Nem. Hanem azért, mert Acsai Roland művelt és érzékeny költő, és folytatja a huszadik század közepe tájt indult áramlatot, amelynek célja az volt, hogy a formabontó, harsány, szabadverses avantgárddal szemben a fenyegető kort megpróbálja a renddel, a formával megzabolázni. Radnóti mondja: „A valóság, mint megrepedt cserép, / nem tart már formát, és csak arra vár, / hogy szétdobhassa rossz szilánkjait. / Mi lesz most azzal, aki míg csak él, / amíg csak élhet, formában beszél / s arról, mi van, - ítélni így tanít.” És írta, írta klasszikus formákban eklogáit, leveleit, még utolsó verseit is. Mindenkinek az életében történik valami olyan, mégha nem is tragédia, ami letöri, megfosztja erejétől, életkedvétől. Acsai korábbi köteteiből tudjuk, hogy traumákon ő is átesett. De átsegítette magát – átsegítették őt a megtartó formák. Ahogy – hazát váltva – Balla Zsófiát is, akit a nyolcvanas években a szonett tart egyben: „Szonettet írni, mint a szék, olyan most, / a karfa és a támla egybefog.” És Acsai is megírja a maga szonettjeit. A huszadik század végén pedig a korszak kiemelkedő nagysága, Orbán Ottó megszólítja nagy elődjét, Arany Jánost: „Mi hát a költészet, mesterek közt mester, / zúgó csillagok közt a lassan-a-testtel; /mire illik rá ugyanúgy a mérték, / ahogy azt a régi mesterek kimérték…” – felező tizenkettesekben, Arany kedvelt ritmusában, epikus magyar mértékben. És Acsai Roland megmutatja, mire illik rá a mérték, a forma: a hétköznapok monotóniájára, hogy megszépítse, egyénítse, hogy csak az övé lehessen, hogy a szépség igényéről rá lehessen ismerni. És mindezt nem akadémikus merevségbe dermedve teszi, hanem játszik is: megújít formákat, rímessé tesz rímtelen verseket, és rímeiben ott bujkál még a humor is: „Minden szava jászol./ ’Játszol velem?’ – kérdi. ’Hát persze.’/ És vele játszol.” Ebből a játékból még fonatos rímet is létrehoz (ritka díszítmény: Adytól ismerjük). Peregnek ujján a ritmusok: a Csokonai kedvelte ionicus a minore-t önmagával is, de egy szótaggal rövidebb alakjával, az anapesztussal is párba állítja. Ezt a sok formai ragyogást olykor elhomályosítják a múlás szürke gondolatai: „Ha elolvadna mindaz, mit úgy hívunk, való,/ örökre megmaradna a fehér hóbogyó.” Maradjon meg velünk, fehér hóbogyóként, ez a tiszta csillogású kötet. Szepes Erika