ESTÉK A KÖRMÖNFONÓBAN

„ťFülük mellett kicsi faággal rámcsöngetnek az országúton bicikliző lányokŤ – ez a két sor Üzenet című versemből való, amit az ötvenes évek második felében cafatokra szavaltak a versmondók. A hatvanas években történelmünk évszázadainak egymással feleselgető, kesernyésen groteszk elemeiből építettem fel Átmeneti himnusz című versemet, amely néhány kiváló színművész állandó és (hadd dicsekedjek) sikeres műsorszáma volt. Amit negyven éven át versírás címén műveltem, meggyőződésem szerint mutatja, hogy egyrészt mekkora utat tettem meg a játékos, naiv, lelkes, „tűztáncos” indulástól a bonyolultabb, kritikusabb, keserűbb jelenig. Másrészt azt is, hogy a világ, amiben élünk, az ötvenes évek óta korántsem lett olyan eszményi, mint amilyenné válni reméltük, és csöppet sem heroikus, inkább csak kesernyés meg röhejes. Amibe belecsöppentünk, erről javarészt magunk tehetünk, tehát magunknak tartozunk elszámolással. Költői működésem kritikai fogadtatása, pontosabban ennek hiánya ma már alighanem történelem. A sors furcsa fintora (és talán ajándéka), hogy a fenti reményeimet, állításaimat jelen válogatott vers- és drámakötettel újra demonstrálhatom. Bizonyítanom talán már nem kell, még ha sokak fejében (emlékezetében) költőként a mai napig úgy vagyok számon tartva, mint a „publicista, aki verset ír”. 1997 előtt, amíg a verseimet írtam, publicista nem voltam, 1997 óta pedig – néhány jelen kötetben is közölt kivételtől eltekintve – verseket nem írok. Hogy miért és miként jutottam el egyik pólustól a másikig, ennek történetét hitem szerint maguk a versek mondják el.”