BLUES, LIBABŐR ÉS KÖNTÖS

Pályakezdőt olvasni mindig izgalmas, hát még, ha az írása próbára is tesz. Szente Anita nem törődik vele, hogy olvasója érti-e, élvezi-e. Csinálja makacsul, amit csinálnia kell. Amiről ma úgy hiszi, hogy csinálnia kell. Apró írásai enigmatikusak, időnként bosszantóak. Nem szórakoztatóak, hanem elgondolkodtatnak, megfejtésre várnak. Goldingot, Virginia Woolfot, időnként Mándyt idézik. Erősen önreflektáló írások ezek: félálomi csapongások, máskor pontos, aprólékos helyzetfelmérések, meglepő képzettársítások. Egy-egy izom moccanását, a tekintet rebbenését, a fantázia követhetetlen „fröccsenéseit\" próbálják megragadni, vagyis azt a tünékeny valamit, amiből és amiben vagyunk, amiből a létezésünk nagyobb része áll. Az írás magányos tevékenység, ez az írásmód pedig különösen az, hiszen a sorokat körmölő és a sorokban megjelenő szereplő ugyanaz. Cortázari sakk-matt: az író figyeli hősét, önmagát, aki figyeli az írót. Hogy mi lesz ebből? Zsákutcának bizonyul-e, tiszteletre méltó erőfeszítésnek, mely sehová sem vezet? Vagy valami új? Bárhogyan lesz is, Szente Anitát olvasva jusson eszükbe William Faulkner panaszosan büszke mondata: „Én a lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcai alapján rangsorolom magunkat.\" (Száraz Miklós György)