FÉNYBEN-ÁRNYÉKBAN

Az egész úgy kezdődött, hogy a Jóisten gépet adott a kezembe, amikor egy izgalmas emberrel találkoztam. A gép soha nem érdekelt. Az ember igen. Csak megnyomtam a gombot, s már filmen volt az élmény. Ez tetszett nagyon. Később kiderült, hogy túl hosszú „záridőt” állítottam be - lassan ötven éve exponálok. A gép közben átvette fölöttem a hatalmat. Élményekkel kellett etetnem folyamatosan. Csak akkor maradt nyugton, ha elvittem északra és elvittem délre. Ha bevittem fényes palotákba és füstös konyhákba. Ha táncoltunk részeg zenészekkel, sírtunk kopott költőkkel, és nagy formátumú színészekkel szidtuk hajnalig a világot. Fetrengtünk a művészet fennkölt mocsarában, hittünk magunkban és egymásban, s nem engedtük közel magunkhoz mások gondolatait. De megváltoztak a nappalok és megváltoztak az éjszakák. A világ nagy robajjal átvonult felettünk. Mindannyian meghemperegtünk kicsit a sárban, aztán lassan felálltunk és továbbléptünk. Ha mocsár volt, hát mocsár volt. Mégis igazgyöngyök lapultak már a zsebeimben. Szolgáltam tovább a gépemet. Egyszer azonban addig ismeretlen világra villantott. Hogy az ajtó magától nyílt ki, vagy kinyitották nekem, már nem tudom, de kiderült, hogy ezer kilométerre az otthonomtól is beszélik azt a nyelvet, amelyen nap mint nap álmodom. Pedig Apám szülői házában ritka volt a magyar szó. Svábul beszéltek - ha vendég jött, németül. De most Anyám nyelvéről beszélek. Az édes anyanyelvemről. Kopott költőim, regényes napjaim, székely és csángó barátaim, emigrációban élő íróink nyelvéről. Különös sorsok, ízes történetek csalogattak városról városra. Felpörgetett, színes napok vártak rám. Sokkal több füstös konyha, mint fényes palota. Végül felfedeztem újra a hitemet. Ráébredtem, hogy az ember nemcsak azért jár templomba, hogy Istennel beszélgessen, hanem azért is, hogy önmagával.