PÉTER

Egy borongo´s o?szi napon szu¨lettem, me´g abban a korszakban, amikor nem volt ultrahangos vizsga´lat, i´gy azt sem tudta´k a szu¨leim, hogy fiu´k vagy la´nyuk lesz. Apa´m fiu´t akart, anya´m... nos, o? szintu´gy, miuta´n apa´m viccesen ko¨zo¨lte vele, ha nem fia lesz, haza sem hozza a ko´rha´zbo´l. Anya´m ve´gigima´dkozta a terhesse´get, hogy fia szu¨lessen, e´s az ima´i meghallgata´sra tala´ltak. Az a´ltala´nos iskola´s e´veim eseme´nytelenu¨l teltek, nem voltam eminens dia´k, de nem is a legrosszabb tanulo´, ko¨zepes a´tlaggal elcsordoga´ltam a nyolcadik oszta´lyig. 1991-et i´rtunk akkor. Ez az e´v o¨ro¨kre beve´so?do¨tt az elme´mbe, sok minden megva´ltozott akkor, ami kihata´ssal volt a ke´so?bbi e´letem alakula´sa´ra. Ott, akkor ve´gleg eldo?lt a sorsom e´s i´gy lettem Pe´ter, a budapesti e´jszakai e´let ve´rszomjas veze´re´nek, Il Caponak a jobb keze. Szentesi Pe´ter vagyok, e´s ez az e´n to¨rte´netem.