TÖRTÉNETEK AZ ÁRNYÉKBÓL

Milyen is voltaképpen a kárpátaljai magyar irodalom? – teszi fel a kérdést e vékonyka kötet utószavában Kertész Dávid. Azután valami olyasmit válaszol: mindig olyan, amely a kárpátaljai magyarság – egyszerre aktuális és örökös – sorsát tükrözi. Olyan, amilyennek Lőrincz P. Gabriella ábrázolja dialógusvágytól fuldokló monológprózáiban. Ugyan ki kölcsönözne hangot nekik, egy idegen háborúban vérző-fázó, villany nélkül vegetáló-vajúdó, kancsónyi hidegvízben tisztálkodó kárpátaljai magyaroknak, ha a Magyar Írószövetség elnökségi tagja nem tenné? És ugyan kinek hinnénk el mi, összkomfortban háborgó anyaországiak, hogy a gondoskodó szeretet jutalma ott még mindig (sőt egyre inkább) azalsóbb rendűek szolgálatát jussnak tekintők rideg megvetése, ha nem annak, aki maga is onnét jött, akinek gyökerei a mai Ukrajna földjében nyúlnak el?Barátja és nemzedéktársa kéziratát ölébe ejtve, hosszan meredt maga elé a szerkesztő. Lőrincz P. Gabriella vox humanái lélekharangként zúgtak bensőjében. Csalog Zsolt Fal című elbeszélése jutott az eszébe, a megrázó tabló, melyen a határ két oldalán szorgosan kapálórokonok hangos danolászásba bújtatva üzennek egymásnak „a fal” túloldalára. Önkéntelenül is arra gondolt: ilyen lelki és politikai falak választanak el bennünket ma kárpátaljai honfitársainktól is.