A HORVÁT SZÁBOR TÖRTÉNETE

A horvát országgyűlések történetét tárgyaló munka, melyet az olvasó a kezében tart, a magyar országgyűlésekről szóló sorozat részeként jelent meg, s ez magyarázatot kíván. Magyarország és Horvátország több mint nyolcszáz évig élt államközösségben; 1102-től 1918-ig közös uralkodóink voltak, és az állam központi intézményrendszerei is összefonódtak. A közös államiság egyik legfontosabb szerve a magyar országgyűlés volt, amelyen bár a 13. századi megszületésétől kezdve egészen 1918-ig a magyar „karok és rendek” vettek részt, abba szervesen beletartoztak a horvát előkelők is, akik 1608-tól a felsőházban ugyancsak elfoglalták helyüket. Az országgyűlési jelenlétből fakadóan a magyar diétákon hozott törvények általában Horvátország területén is érvényesek voltak, de egyes esetekben a horvát szábor a magyar törvényektől eltérő jogszabályokat alkotott, amelyek közül több királyi szentesítést is kapott. A 19. század horvát földön ugyancsak elhozta a rendi gyűlések helyett a népképviseleti országgyűlés rendszerét. A horvát–magyar kiegyezésben a magyar fél elismerte Horvátország társországi státuszát, a horvát törvényhozás az autonómnak számító ügyekben törvényeket alkothatott, de az úgynevezett közös ügyekben a budapesti parlament volt illetékes, ahol helyet foglaltak a horvát képviselők is. Varga Szabolcs és Sokcsevits Dénes kötete a horvát szábornak mint intézménynek a történetét mutatja be a rendi gyűlések kezdeteitől 1918-ig. A könyv egyértelműen igazolja, hogy a horvát szábor fontos szerepet játszott a horvát nemzetállami fejlődésben és a dualista korszakban, korlátozott jogalkotói jogosítványai ellenére a horvát nemzeti szuverenitás jelképévé vált.