A PONT FELETT

Aki ezt a könyvet írta, a zuhanás utáni nyelvet beszéli. Az álom szövetét vizsgálja az emlékezet összebútorozott terein. Aki nem álomból érkezik, az sokáig ácsorog a hűség zavarával valahol múlt és jövő között, ami azonban sohasem jelent jelent. Mert ebben a könyvben nincs jelen, csak elmozdulások vannak múlt és múlt között, melyek közül egyik néha jövőnek neveztetik. Ebben a különös időben, netán időtlenségben, meg sem lepődik, aki egyszer egy másik csendre ébred. A halál csöndje ez, de a halál annak, aki ezt a könyvet írta, mást jelent, mint ahogy az élet sem egyéb vagy kevesebb számára, mint feltámadni a kereszten. Neki már minden arc halál közeli élmény. Ismeri, de nem írja le a fény útját az emberben. Tudása az emberi szánalomban gyökerezik: krisztust sem a szögek tartották a kereszten, látótere a látvány mögötti világ tereibe hasít: angyalok le nem hullt hóban mosdatnak haldoklókat. Aki ezt a könyvet írta, megtapasztalta, hogy a teremtés suttogópontján női hangja volt istennek, így megérinthette a felismerés, lehet, a teremtés isten gyászmunkája. Ebben a világban, akár a tükrökben, mindig hajnal van, aki beszél, mint a gyerek, egyérintőzik az angyalokkal. Szeretete félkegyelmű szeretet, mely minden ellentmondástól mentesen egész, hiszen kegyelme egyik fele a világé, amelyben élni kényszerül, kegyelme másik fele a másik világé, melyet hívhatunk álomnak, transzcendenciának, hitnek, űrnek, melynek minden ajtaja befelé nyílik. Aki ezt a könyvet írta, annak földi dolga a keresés, ezért csillapíthatatlanul szomjas, mint aki egyfolytában vért veszít, noha tudva tudja, isten megannyi hangalakban az egyetlen kereső szó, létformája a zuhanás, léttapasztalata a zuhanás közbeni felismerés, a semmiben a nincs emberi szennyeződés.