OPÁL BESZÉD - VERSEK

A költészetről többet tudok, mint a költészetemről. Megelégszem azzal, amit a költészetem tud rólam. Meg amit mások. Ha akarnak, ha nem, adnak valamit, ami nekem – legalábbis tudatosan – nincs meg. A kedvezőtlen vélemény is lehet igaz, tehát segíthet, s a kedvező is árthat, ha nem igaz. Szóval így van jól... Nem én kellek magamnak. S magamról. Az egész kell. A lét (Lét), a létezés, a létezők, a mai nap, ez a perc, s mindenben, mindenkor a másik. Másik nélkül nincs én. Ha az idő kell, akkor a múltból minden ahhoz, hogy a jövőbe fúrhassam az arcomat. Sajnálom, de így kell mondanom: „ fúrhassam” és az „arcomat”. Látni akarom, mi van. S ha a jelenben nincs benne az időbe szerkesztett jövő, akkor a Jelen sincs jelen... A közelmúlt nagy magyar (s néhány nem magyar) íróival hozott össze a sorsom, ami – egy kirekesztettnek – áldásszámba megy. Egyik tükör-emberrel találkoztam a másik után. Nem dícsértek, nem okítottak, nem igazítottak el. Hogy na, most ezt és ezt kell tenned. Nem jósoltak semmit. Vagy ha igen, valahogy kiesett belőlem. Tudomásul vettek. Elfogadtak. Bizonyos föntartásokkal én is magamat. Maradt a poétikai alapkérdés: mi ez a szorongató, tehetetlenséget mímelő, izgalmas bizonytalan, amely azért cinkosan megsejteti, hogy az éleslátásnak természetes előzménye is, következménye is. Miből váratlanul tör föl az írásroham, erő, szomjúság, gyöngeség, szépség, indulat. Írónak lenni közösségi magányosság... Az igazság észrevétlen, de teljesen kitárulkozik. Szeretem őt. Valóban égig érő, extatikus flórája van. Engem erősen (és erőszakosan) megkésleltettek, de Ottlik Géza ezt írta: ledolgoztad a hendikepet. Nem tudok másként beszélni, csak opálosan, itt az ott-ról, onnan meg ide, mégis gyökeresen... Hallgatni jó. Vasadi Péter