KATAKOMBASZOLGÁLAT KÁRPÁTALJÁN

A keleti szertartású katolikus egyház a XX. század közepére ezer szállal kötődött Kárpátalja soknemzetiségű társadalmához. A területet 1944 őszén megszálló, majd bekebelező Szovjetunió a Rómához (azaz a Nyugathoz) az 1646-os ungvári unió óta hű görögkatolikus egyház helyi közösségekben betöltött meghatározó szerepét állambiztonsági kockázatként értékelte.A szovjet fennhatósággal kezdetét vette az állami egyházüldözés, állan­dósultak a görögkatolikus papokkal szembeni provokációk, inzultálások, házkutatások és letartóztatások. Az egyház azonban összezárt, sorait még Romzsa Tódor püspök kegyetlen meggyilkolása sem tudta megbontani. Több mint négy év erőszakos nyomásgyakorlást követően csak 1949 februárjában sikerült adminisztratív módon felszámolni a Munkácsi Görög­katolikus Egyházmegyét és bejelenteni a görögkatolikusok pravoszláv egyházzal való egyesítését.A keresztényüldözés, amely a magyarok esetében nemzeti elnyo­mással is párosult, ezt követően indult be igazán. Azon papok jelentős részét, akik elutasították az egyesülést, kényszermunkára vagy börtönre ítélték, sokan közülük vértanúhalált haltak. Voltak, akik emigráltak, vagy önként fel­függesztették papi tevékenységüket, de olyanok is akadtak, akik áttértek a pravoszláv egyházba.A kárpátaljai görögkatolikus egyház azonban nem szűnt meg. A titkos pap- és püspökszentelések, a beszélgetésnek álcázott papképzés, a szentségek lakások rejtekében történő kiszolgáltatása, az ősegyház gya­korlata után katakombaszolgálatnak nevezett földalatti egyházi tevékenység biztosította a folyamatosságot. A kárpátaljai görögkatolikus egyház papjait és híveit a négy évtizeden át, az 1989–1991-es legitimációig tartó illegalitás nem törte meg, a reményt a mártíromság fenyegető árnyékában sem vesztették el. E kötet rendíthetetlen hitüknek állít emléket.