SZALONCUKOR ÉS ANGYALHAJ - BUDAPESTI KARÁCSONYOK A BOLDOG BÉKEIDŐKBEN

Karácsony. Mennyi kép, mennyi emlék, mennyi szín! Morcsányi Elza élvezetes stílusban, irodalmi példákkal fűszerezve ismertet meg bennünket különböző korok karácsonyainak szokásaival, amelyek közül a legtöbb példát, anekdotát, adomát a XIX. századi, békebeli ünnepek szolgáltatják.E képzeletbeli sétán a régi idők karácsonyait élhetjük újra. A Ruszwum cukrászda süteményillatától, a Mátyás templom karácsonyi miséjének orgonamuzsikájától kísérve járhatjuk be a Svábhegy hóborította ródlipályáit, a Budai Vár királyi karácsonyait, a Városház tér karácsonyi vásárait. Míg hintóval gördülünk végig az Andrássy úton, bekukkanthatunk a főúri palotákba és polgári otthonokba, megismerve a karácsonyfaállítás és ajándékozás szokásának eredetét, sétánk végén pedig a Városligetben korcsolyázunk a zenekar hangszereinek dallamára.Részlet a könyvből:Családi „idill” a boldog békeidőkben1899-ben a Budapesti Hírlapban megjelent egy tárca, amely egy korabeli családapa karácsonyát mesélte el. Több mint százhuszonöt év telt el azóta, és mintha semmi nem változott volna, kivéve, hogy a szülők szakácsnő és szobalány nélkül járják végig a részletezett nehézségeket… A budai családapa karácsonya„Ahányszor elmentem hazulról, mindig három-négy megbízást kaptam. Én kiferáltam haza a diót, a rávaló aranyfüstöt, a mogyorót, a rávaló ezüstfüstöt (kisebb, hát csak ezüst dukál neki), az aszalt szilvát, a cukrot, a süteményt. A házba úgy jártam be, mintha lopni jöttem volna. Kívülről füttyentettem a szakácsnénak, a ki erre füttyentett a szobalánynak (főzni nem tudott, de fütyölni igen szépen), a ki erre a gyerekeket félretakaritotta az útból, s összpontositotta a legkisebbik szobába. Ekkor a szakácsnő újra füttyentett, amire én pakkokkal megterhelten bevonultam. A gyerekeknek nem volt szabad belőle látni semmit. […] A házi rend fel volt fordulva, senki se találta a helyét. Senki se mert sokat beszélni, mert félt, hogy kikottyant valami féltékenyen őrzött meglepetést. Két nappal karácsonyest előtt szobám bútorait összevissza taszigálták, mert, miközben a gyerekeket sétálni küldtük, beállitottunk egy óriási fenyőfát. Ekkorát még Tátrafüreden se láttam. Le is kellett belőle vágni alul-felül (mindakét végén hosszú volt), s csak úgy tudtuk betuszkolni. Eltartott másfél óra hosszat ez a munka. Én ezalatt ki-kiszaladtam a kapuhoz, hogy nem közelednek-e a gyerekek? Háromszor megjelentek szegények, de én mindannyiszor vészjóslóan fütyültem, jeladásul a dajkának, hogy sétáljanak tovább, végre a fenyőfa helyén állott, a szobát lezárták s én futottam a megfagyott gyermekekért, akik azalatt a kerületi melegedő szobába vonultak, melyet többek közt Neményi Ambrus életnagyságu medvecukorszobra ékesitett. Ilyen hálásak a budaiak! […] Következett a karácsonyfa feldíszítése, ami nem olyan könnyü, mint sokan gondolják. Tetejébe egy viaszangyalka, mely trombitát fuj, az ágakra a csokoládé-kutyák, cukor-bárányok, melyek nem fujnak semmit, továbbá papirosláncok, gyertyák akképpen elhelyezve, hogy valamennyit látni lehessen, és egyik se gyulladjon meg. De még kiszámitani, hogy a majdan meggyujtandó gyertyák hová fogják leendő csöppjeiket leejteni, s azokat a helyeket külön megjelölni, hogy a gyerekeket viszont el lehessen onnan rántani, a mint közelednek feléje! Ehhez már csakugyan kiváló családapai furfang kell.”Bizonyos részletek változtak, bizonyos részletekben korunkban is nagyon ismerős élményeket ír le a szerző, hiszen ahány ház, annyi szokás, de a mai napig jellemző „alapok” – a Jézuskának írott levél, a karácsonyeste és az ajándékozás megkezdését csengővel jelző angyal, a karácsonyfa megcsodálása, a szépen csomagolt ajándékok a család minden tagja számára, a közösen eltöltött vacsora szokásai – a XIX. század végére szilárdultak meg. A felsorolt kellemes, meghitt eseményeket azonban hetek komoly munkája előzte meg: a Jézus tanításaiban ugyan nem szereplő, de szinte vallásos áhítattal véghez vitt nagytakarítás, amelyet a ház asszonya és a rendelkezésére álló személyzet vezényelt le.