Egy falu valahol Magyarországon, valamikor a közelmúltban vagy a lassított jelenben. Egy hely, ahol minden megtörténik, ami emberrel megtörténhet. Egy kockás füzet, amibe a különc Bizdó Józsika állandóan jegyzetel; azt is, amit lát maga körül, de még inkább azt, amit hall.

A történetekben a mendemondák, a pletykák, a tabuk és a hiedelmek működésükben mutatják meg a trauma, az amnézia és a közösségi emlékezet összekapcsolódásait. Elbeszélői nyelve rétegzett: eleven, lendületes és ironikus.

A Szűz Mária jegyese ötletesen gondolja újra a novellaciklus műfaji lehetőségeit és kereteit. Ebben a könyvben az otthonos és az otthontalan, az ismerős és az idegen nem ellentétei, hanem inkább következményei egymásnak. Mert mindenkinek jár egy külön bejáratú Macondo.



"Mert a Szép Zule kitanulta, hogy mi a különbség az élő és a halott között. Hogy amikor egyáltalán nem dobog a szív, az milyen. Még a doktorok is a Szép Zuléra bízták, hogy még egyszer utoljára hallgasson bele a szívbe. Minden apró neszt meghallott, olyan jó fülhallása volt a Szép Zulénak. Azt beszélték a cigányok, de csak egymás között, hogy Szép Zule ismeri a halált. Egyszer azt mondta, hogy nem kell félni tőle, mert csak csönd van olyankor ott belül az emberben. Csak ennyi a halál. Semmi fölösleges nesz, meg szörcsögés.

És ezzel a hallgatóval bele tudott hallgatni a cigánynak a szívébe, hogy hogyan ver, meg minden. Nem is maradt titokban a Szép Zule előtt semmi. Ezért aztán voltak olyan cigányok is, akik inkább nem is mentek el a Szép Zuléhoz, mert nem akarták, hogy megtudja, mi van a szívükben. Mert például mi van, ha titka van valakinek." ( részlet a könyvből)