SZELLEMFALU ÉS EGYÉB JELENÉSEK

A költő-drámaíró Lezsák Sándor Szellemfaluja, s ezt nem csak a címadó színműre értem, világmodell. Fölmutatva a történelem, a háborúk, a vereségek, a rossz döntések és az emberi megaláztatások véghetetlen tárházát. Ugyanakkor a magára ébredés, a nemzet és a család körében építkező lendület, mondhatnám boldogság megannyi formáját. Az újjászületés hitét, a cselekvő erkölcsnek mint a megmaradást fókuszába emelő parancsnak az erejét. Közép-Európai hitünk drámai józanságát. Az írót mindig is fokozottan izgatta a Kárpát-medence zivataros történelme, benne hazánk és a környező – a kommunizmusban egyként szenvedő – országok sorsa. Az iszonytató küzdelmek árán kivívható, megvalósítható az emberhez méltó élet. A modern kor iszapjában fuldoklók, jobb sorsra érdemesek fölemelése. A vidéknek mint eddig jobbára leszólt, elmaradott „tájhazának” az istápolása. A nincstelenség tengerében evickélő öregek kiszolgáltatottságának enyhítése. Történetei, a színpadra mentettek (Szellemfalu…, Újratemetés előtt, Felvidéki jelenés, 1968) vagy éppenséggel a szépprózában és versben megfogalmazottak (Színe és visszája, Adventi dramolett) múltban kalandozó lendülettel és kesernyés humorral s némi groteszkkel vegyített bölcsességgel hírelik a közösség erejét – emberi hangon lélegző mindőjüket a költő írja –, mintha az összefogás egyféle szabadság-arkánum volna. Az iga, a hódító nagyhatalmi iga lerázása és a kart karba öltő kis pontokból összeálló, saját értékünket büszkén vállaló magabiztosság megteremtése. Lezsáknál az abszurd helyzetek – mert annyira, oly mélyen ismeri a valóságot – sosem váltanak át szürrealizmusba, inkább harlekini kacajjal közvetítik az oknyomozó józanság kijózanító erejét, rácsodálkozván a közép-európai manézs cirkuszi porában megtestesülő újabb és újabb mutatványokra, nemkülönben a családi bonyodalmak útvesztőire. Ha kell, költői erővel fogalmaz, ha úgy hozza a téma, szinte kopogó egyszerűséggel, ám melegséggel, tájszavakat is tükrözve.Az Ilyen ez a t