Leírás
Xéniát kislány kora óta elbűvölte a násfa, egyszerre borzongott tőle és ellenállhatatlanul vonzotta, attól a téli estétől fogva, mikor anyja egy fiók mélyéről elővette s a kandalló tüzében megragyogtatta előtte. Nézd csak, nézd, Pólim: ez családunk féltve őrzött, legrégibb kincse mondta elfogódottan. Még csak a kezemből csodáld, ha majd eladósorba jutsz, te is viselheted.Hogy a bűvös szépségű ékszer holmi különös sorstalizmán, ami nagy szerencsét és még nagyobb balszerencsét egyként hozhat viselőjének, ezt Xénia már kislányként sejtette nagyanyja szavaiból. Rablott kincs ez, én mondom, elátkozott holmi! dohogta maga elé az idős matróna baljós nyomatékkal. Úgy hírlik, még a kalózoktól zsákmányolta egy holland gálya kapitánya, majd csalárdul tőle nyerte el kalandor ősünk, Abafi Olivér egy hajnalig tartó kockavetésen Antwerpen egyik kikötői csapszékén. Így került aztán jegyajándékul flamand szépanyánkhoz, a világszép Ryette Melinkhez, akit dicstelen elődünk azzal csábított Erdélybe, hogy az csupa ilyen mesés kinccsel van tele. Ám balvégű kaland lett ez is, s a násfát mind újabb házasságok és hűtlenségek, birtokperek és rablógyilkosságok hányták-vetették, s a rossz híre mindenütt megelőzte. Micsoda rossz hír? kérdezte a kis Póli. Hogy átok ül rajta, s csak bajt hoz mindenkire
Átok? Miféle? A csalárdság bűneié. A meghiúsult frigyek, el nem hált nászéjszakák s a botrányos hűtlenségek átka. S hogy önszántából sosem adta vissza senki annak, akitől kapta vagy rabolta
Xénia a köpenye belsejéből egy aranyláncot vett elő s a tenyerén egy drágaköves antik násfát nyújtott a férfi felé.Éliás hosszan, megbűvölten bámult az ékszerre, majd a nőre, de nem mozdult. Nem szeretném, ha miattunk baj érné. Vegye el, kérem. Családi darab, lehet vagy háromszáz éves ezzel, remélem, a csobánok is beérik
A súlyos arany násfa remegni kezdett a tenyerén, ékköveit meg-megcsillantva a fenyőlombok közt lenyugó Nap tüzében. De Éliás még most sem nyúlt érte. Egy pillanatra lehunyta szemét, próbálta maga elé idézni, ahogy a román pásztorok sok fejéstől bütykös, örökké szurtos ujjaik között forgatva kézről kézre adják e pazar szépségű, vagyont érő ékszert, és beleborzongott. Xénia viszont nem várt tovább: egy könnyed mozdulattal Ármin nyakába akasztotta az ékszert, s azzal indult máris az őrbódét kitakarítani a temérdek pókhálótól és denevérürüléktől. Mire a férfi a szekérről behordott minden élelmet a faházba s a tóparton tüzet rakott teaforraláshoz, a tornácon már készen várt a szerényen, de látható ízléssel terített vacsoraasztal.