APÁM SZERINT

Köszöntjük Önöket egy elképzelt, abszurd világban, amelynek sem térben, sem időben nincsenek határai. Éppen csak a keresztes háborúk vérfürdője, máris egy vadonatúj szerkezet, a léghajó röpít a reneszánsz kori Firenzében az Arnó fölé, Kölnt bombázzák a Szövetségesek, és Freuddal kávézunk a szecesszió fővárosában, Bécsben. „Apám” szerint a történelmi idő egyetlen végtelen folyamat, a dolgok ismétlik önmagukat, és egymásnak folyamatosan ellentmondanak, úgy igaz valami, hogy egyben az ellenkezője is igaz. Minden halálosan komoly, miközben nem kell komolyan venni semmit. És senkit. Se Szapphót, akitől „apám” a szerelem művészetét tanulta, se Michelangelót (neki csak Boni), akinek a kávét vitte a Sixtus-kápolna állványzatára, se Napóleont, akit „apám” a barátságával tüntetett ki, persze csak addig, amíg az érdemes volt rá. „Apám” végigéli és a maga módján láttatja a történelmet. Úgy, ahogy azt a naiv, mindig jót akaró, de mindig falakba ütköző, a hatalom által eltiport, mégis mindent túlélő kisember elképzeli. „Apám” kicsit Švejk, kicsit Háry János, kicsit Sancho Panza. Dulcineája, „a lány” más, mint ő, nincs is közös nyelvük, nincsenek közös gondolataik. Ezért aztán a teljes világtörténelem is rövid ahhoz, hogy „apám” meg tudja őt hódítani. Pedig tiszta szívvel szeretik egymást, és rendületlenül kitartanak egymás mellett korokon és földrészeken át. Az idők és a regény abszurd végezetéig.