AZ IGAZI KÍVÁNSÁG - A TELIHOLD KÁVÉZÓ

Milyen döntést hozzon a tépelődő, fiatal lány, aki úgy érzi, választania kell családalapítás és karrierépítés között? Hogyan tudná újra szeretni az ünnepeket az édesapját gyászoló nő? Hogyan birkózik meg a magányos, érzékeny kislány a kiszámíthatatlan változásokkal? A Telihold kávézó ezúttal váratlan találkozások helyszíne; a jól ismert beszélő macskák ismét a legkülönfélébb embereknek segítenek. Ami közös bennük: mindannyiuknak fel kell ismerni, mi a szívük legmélyén rejlő valódi kívánság.A népszerű fantasy második részében karácsonykor látogatunk el a Telihold kávézóba – a titokzatos helyre, amelynek nincs állandó címe, sem nyitvatartási ideje, és ahol a különleges csillagjósok talán néhány kívánságot is teljesítenek…Részlet a könyvből:A mennyezet üvegtáblákból összeálló háromszög formájú tető, a falon, középen egy kerek ablak. A falak és a mennyezet is hófehér, így leginkább a Fehér Szoba lenne rá a találó név.– Vagy még inkább a Macskák Szobája – suttogtam magamban. Ugyanis a szobában minden egyes szobor egy-egy macskát ábrázolt. Alvó macska, vadászatra készülő macska, mindegyik olyan élethűen megformálva, hogy szinte hallani véltem a halk szuszogást; azt hittem, a következő pillanatban megmozdulnak.AszakuraFumió, mint megtudtam, szenvedélyesen szerette a macskákat. – Milyen aranyos... – mondtam elérzékenyülve.Most már biztos voltam benne: jó döntés volt eljönni ide. Ismét cipőt húztam, és elindultam a tetőkert irányába.Úgy hírlik, ez volt Japánban az egyik legelső tetőkert – igazi úttörő kezdeményezés.Amint kiléptem a tetőre, a lábam szinte földbe gyökerezett. Tágra nyílt szemmel álltam. A nap már lebukott a horizont mögé, az ég mély indigókékbe öltözött. A tetőkert növényeire apró fényfüzérek voltak erősítve, és minden csillogott.Ami igazán meglepett, hogy az egyik sarokban állt egy „Telihold kávézó” feliratú tábla, alatta kézzel írt üzenet:Karácsony estéjén különleges nyitvatartásA kert nem volt nagy, de elfért benne egy kétszemélyes pult. – Üdvözöljük! – köszöntöttek mosolyogva.Az egyikük egy hatalmas, macskajelmezbe bújt, kötényt viselő figura volt, a másik pedig egy gyönyörű, fekete hajú, külföldi nő.A távolban két fiú szórólapokat osztogatott. Egyikük szőke volt, rózsaszínes tincsekkel, a másik pedig ezüstös hajú.– Ó, hát eljöttél! Ez tényleg csodás! – rikkantotta a rózsaszínesszőke hajú fiú, miközben átkarolta a vállamat.A fekete hajú nő szinte suttogva jegyezte meg:– Uránusz… ez már-már zaklatás!– Ó, bocsi, bocsi! - kapta el gyorsan, zavartan a kezét. Aztán udvariasan mutatott a pult felé. – Parancsolj, fáradj oda!– Köszönöm. – feleltem apró mosollyal, és helyet foglaltam az egyik bárszéken.A pult rendezett volt, impozáns hatást keltett.Rajtam kívül mindössze egyetlen vendég ült ott. Az az öltönyös férfi, akit mintha már párszor láttam volna korábban. Jó megjelenésű, határozott arcvonásokkal; olyan típus, akit az ember nem felejt el egykönnyen, ha egyszer találkozott vele.Ahogy lopva rápillantottam, észrevette, hogy nézem. Összetalálkozott a tekintetünk, úgyhogy zavartan, sietve elfordítottam a fejem.– Jó estét.Válaszként kissé esetlen mosolyt erőltettem az arcomra.– Rég találkoztunk, nem igaz?– Hogy micsoda? – csúszott ki belőlem a kérdés önkéntelenül.– Nem emlékszel rám?Most már szinte bámultam a férfit, hosszasan, kutató tekintettel. A torkom kiszáradt, nyeltem egyet.– Ismerős. Egészen biztos, hogy láttam már valahol. Talán egy korábbi munkahelyi utazásom során? Most mit tegyek? Nem emlékszem...Mivel nem tudtam, ki lehet ő, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek. A zavarodottságtól ide-oda nézelődtem. – Igazad van… így hirtelen ilyesmit kérdezni kissé tolakodó lehet. Bocsánat.Szabadkozott, mégis derűsen mosolygott. Nem tűnt olyasvalakinek, akitől tartanom kellene.– Elnézést… megkérdezhetem, hol találkoztunk?Tétován, szinte félve tettem fel a kérdést. Ő erre meglepetten tágra nyitotta a szemét, majd váratlanul felnevetett.– Szóval tényleg nem emlékszel az arcomra? Kár.– Sajnálom... - mondtam, és kissé megvontam a