AMATITKA

Volt egyszer hat unoka, növekvő sorrendben: Zorka, Milán, Dorottya, Ábel, Sára és Eszter. Az volt a nevezetességük, hogy nagymamájukat mindannyian Amának hívták. Ha megkérdezték tőlük, hogy miért éppen Amának, a kisóvodás Zorka azt felelte:– Azért, mert Ama az Ama.– Mert Ama csak egy van – válaszolta a másodikos Milán, aki több száz emlőst és több tucat őslényt volt képes felismerni és megnevezni.– Mert Ama különleges – szögezte le az ötödikes Dorottya, aki tánc- és illemtanárnak készült.– Mert ez a neve – állapította meg a hetedikes Ábel, aki több száz autómárkát volt képes felismerni és megnevezni.- Mert rá ez illik, nem? – kérdezte vissza a tizedikes Sára, aki még nem tudta eldönteni, hogy védőnő, védőügyvéd vagy környezetvédő legyen.– Mert ez egy igazi gyermeknyelvi lelemény – felelte a magyartanárnak készülő tizenkettedikes Eszter, egészen halkan és szemlesütve, ugyanis éppen ő keresztelte el így nagymamáját még két és fél éves korában.Kamarás István más meséihez hasonlóan ebben is ki-ki megtalálhatja, ami neki szól: a kicsik, a nagyobbacskák, a még nagyobbak, valamint szüleik és nagyszüleik is. Az Amatitka mesebeli rajzait a mese egyik szereplője, Kamarás Zorka varázsolta.