KOPJAFÁK

„A kalauz azonban felriasztja. – Jegyeket kérek! – Most válik el! – gondolja rémülten a halottvivő, és odanyújtja két jegyét. – Az enyém s a feleségemé! A kalauz a halott arcába világít lámpájával és megremeg. – Alszik! – válaszol a sötétben egy vésztjósló, komor hang. A kalauz tétováz, de egyszerre elszánja magát és a jegycsípővas beleharap a halott jegyébe is.”Íme, a magyar novellairodalom egyik legszebb, legmegrázóbb, katartikus jelenete Nyirő József tollából. Elárulhatjuk: a Kopjafák nem szűkölködik ehhez hasonló jelentekben. Nyirő ebben az életművében is kiemelkedő jelentőségű, olvasmányként pedig lebilincselő kötetben ugyan a székely temető kopjafáit faggatja letűnt korok hajdani embereinek sorsáról, de valójában nagyon is az élők számára keresi a zűrzavaros idők „buja növényzetében” a jövendőbe vezető utat. Sokat elmond jelenünkről, hogy e kutakodás - az egyébként időtálló esztétikai hozadékán túl - még ma sem érdektelen számunkra.