ŐSEINK KERTJE, ERDÉLY

„Egyik vasárnap úgy éreztem, hogy magamban a katolikus templomba kell mennem. Tömve volt a templom. A pap románul prédikált, de talán egyetlen román ember sem volt a misén, az imádkozók nagy része örmény s egyéb katolikus. A szent énekek is románul zengtek. Mindenki énekelt, hangosan, szívből. Én dermedten álltam, és nem tudtam bekapcsolódni a szárnyaló éneklő imába. A dallamot ismertem ugyan, magyaron kívül meg latinul is a legtöbbjét, sőt németül is, de románul egyiket sem. Elképedve néztem a mellettem álló fiatalemberre, akinek hatalmasan, egyedül szállóan dörgött a hangja, mert ő nem románul énekelt, hanem - hamarosan megértettem - örményül. Visszanézett némaságomra, bátorított tekintetével, s valósággal parancsolt. És én elkezdtem magyarul énekelni, egyre hangosabban én is. Ő nekem énekelt örményül, én őneki magyarul. A lelkemben valóságos katarzist éreztem.\"