SZÍNHÁZ A VÁROS TENYERÉN

„Az ország vidéki társulatai közül sehol se találtam annyi művészi lelkiismeretességre, gondosságra és olyan kiváló előadásra, mint Miskolcon.” (Móricz Zsigmond)Apám hangszert, anyám könyvet adott a kezembe. Tőlük tanultam szeretni a várost, házakat, utcákat tereket és a bennük és közöttük élő embereket. Sokszor elmentem, de mindig visszajöttem. Itt vagyok otthon. Amikor anyámra gondolok, elfeledett és újra megtalált legendák jutnak eszembe. A város ezernyi titkát, csak elhullajtotta az emlékezet, hogy egyszer újra megtaláljuk őket. A Móricz által csodált város négy égtáj felé nyitott kapuival várja, hogy rátaláljanak. Van valami megfejthetetlen erő ebben a városban, ami újra és újra csodát teremt.Ha megismerjük a miskolciakat, akkor megértjük, miért ebben a városban épült fel az ország első magyar nyelven játszó kőszínháza. Mert büszke emberek ők. Büszkévé tette őket történelmük, ami tele van tragédiával, és újrakezdéssel, mert ha nem a víz vagy a tűz pusztította, akkor az ellenség tette többször földdel egyenlővé. De mindig újraépítették városukat. Nem keseredtek el akkor sem, amikor a tűzvészben odaveszett sokak adományából épült színházuk. Már másnap újra kezdték építeni. Hát ilyen ez a város. És most eljött az ünnep ideje. Ünnepeljük a kétszáz éves színházat, az elsőt az országban. (Fedor Vilmos)Nem Miskolcon születtem, mint jó néhányan a városban. Nem voltak miskolci gyökereim, az egyetem elvégzése után ragadtam itt és – talán mondhatom – Miskolcivá lettem. Szakmámból adódóan foglalkozom városom történelmével. Levéltárosi múltam is predesztinál erre. Régi igazság, hogy Miskolc a történelemben mindig csak ígéret volt, mert mindig csak „második volt”, ahogy Móricz Zsigmond írta: „Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város”. Ez talán elmondható volt akkor is és most is. Ha végig szánkázunk történelmén sokszor a hőn áhított cél kapujában botlott meg. Sohasem lett Debrecen, Szeged, Kolozsvár, Kassa, csak majdnem! Egy viszont már 200 éve örök, a színháza! 1823-ban nyí