SÉTA GYÖNGYKAVICSON

A kortárs magyar lírában sokan tekintik példaképnek Petri Györgyöt, s nem kevesen próbálnak az ő nyomdokaiba lépni. A legtöbben azonban a formai elemek másolásán túlra nem tudnak eljutni. Szabó Lajos verseiben nem Petrit olvassuk újra, hanem egy önálló hangot: a tiszta megszólalás és a rejtett rezignáció egyensúlyát. Ha hatott is rá Petri, ahogy ő is hangoztatta, nem epigonként, hanem méltó társalkotóként lépett be ebbe a költői hagyományba. Szabó Lajos (1974–2024) költészete élesen elhatárolódik a romantikus pátosztól és az emelkedett pózoktól. Verseiben nem keres menedéket sem a nosztalgiában, sem az esztétizáló homályban – sokkal inkább a mindennapok nyers, őszinte hangját szólaltatja meg. Szabó a hétköznapok költője volt: villamos, munkahely, kisbolt, konyhaszag, emberi esendőség. Mindez nem lemondás vagy kiábrándultság, hanem pontos látásmód – annak a valóságnak a megéneklése, amely körülvesz bennünket, s amelyet a legtöbben észre sem veszünk. Szabó Lajos írásait a letisztult, sallangmentes nyelv jellemzi. Olyan beszéd ez, amely nem akar tetszeni, nem akar megfelelni. A suttogás költője volt. A Szilfa-Líra-Kávéház alapítójaként és főszerkesztőjeként nemcsak íróként, hanem közösségépítőként is jelen volt az irodalmi életben. Zárkózott természetű emberként ritkán beszélt magáról. Szabó Lajos 50 évesen hunyt el. Rövid életében olyan lírai örökséget hagyott hátra, amely nem harsány, nem hivalkodó – de éppen ezért marad meg azokban, akik egyszer megérintődtek általa.