Ha a vers, mondjuk, per definitionem mindig túlmutat önmagán, ha fokozott mértékben sosem pusztán az, amit olvasásra kínál egy esemény, kép, érzet tömör, sarkított, megvágott, kiragadott, összefüggéseitől valamilyen mértékben megfosztott, illetve különböző szokatlan összefüggésbe helyezett leírásával, ha az időtlenség megragadása, ha a kevésből, még inkább a jelentéktelenből építkezik, ha a modern vers hanghordozásában a versszerűt kerülve alkot újat, azáltal, hogy megmutatja, miért érdemes figyelmére és figyelmünkre ez a jelentéktelen, ha tehát ott talál rést a mindennapok szövetén, ahol eddig nem tudtunk ilyenről, mindezt pedig a nyelv szuverén, észrevétlenül szellemes és pontos alkalmazásával teszi, nos, akkor Takács Zsuzsa mostani kötetében sem találunk egyebet, mint színtiszta költészetet. Ami azonban színtiszta, az nem steril, és formailag is csak olyan értelemben tökéletes, hogy abszolút ökonomikus. (Rácz Péter: Szorongató és fenséges, Jelenkor folyóirat)