LILA CSÍK, FEHÉR CSÍK

Arra, amikor a Debrecen ellen kihagyta a tizenegyest én máshogy emlékszem. Nem úgy, hogy nem érdekelte, bemegy-e a lövése. Én is ott voltam azon a hideg, téli napon a Megyeri úton, és azt láttam, hogy a játékra alkalmatlan, havas-jeges pályán ő volt messze a legjobb. Egyedül ő akart és tudott focizni – játszani! – még ott is, és ezért gondolta, hogy be fogja lőni – mert különben nem ő lőtte a tizenegyeseket.Minden más olyan ebben a könyvben, hogy belesajdul a lelkem. Persze belesajdult ebbe is: ebbe az emlékbe – ahogy ma is pontosan látom magam előtt azt a megtévesztően hanyag mozgást, amivel őrületbe kergette a védőket és a kapusokat. Fiatal és naiv voltam még, azt hittem, neki minden sikerülni fog, és nem értettem, ha mégsem sikerült – hogy lehet az? 1978-ban, amikor Argentínában kiállították – na, az pontosan úgy volt, ahogy Egressy leírja. És ugyanazt éreztem én is. Ugyanúgy tört össze bennem a világ… De Egressy Zoltán regénye nemcsak Törőcsikről szól, hanem rajongásról, felnövésről, nosztalgiáról és a világ igazságtalanságáról is. Kicsit úgy, mint Nick Hornby klasszikusa, a Fociláz. Ez is regény (még talán regényebb is, mint Hornby könyve), a középpontjában az utolsó magyar futballzsenivel – és a kisgyerekkel, aki most, felnőtt fejjel próbálja megérteni, hogy mit jelentett számára Törő… és a gyerekkor. M. Nagy Miklós