ELSŐ VÉR

Egy huszonnyolc éves fiatalember áll a kivégzőosztag előtt. Ő a stanleyville-i belga konzul, túsztárgyaló. Az ékesszólásán eddig több mint ezer belga állampolgár élete múlott, akiket a kongói fegyveres lázadók tartanak fogva. Most tizenkét katona fegyvere szegeződik rá. Vajon a halála előtti másodpercekben lepereg előtte az élete? A gyermekkora, amikor fiatalon özvegyen maradt édesanyja helyett, akinek szeretetére hiába sóvárgott, a nagyanyja nevelte. Bársonyruhába, csipkegalléros selyemingbe öltöztette, tejben-vajban fürösztötte. Míg tábornok nagyapja úgy nem találta, hogy a fiúcska puhány, meg kell edződnie. Elküldte hát apai nagyapjához, az Ardennek sűrű erdeiben megbúvó, hajdan pompázatos, mostanra már szépségét vesztett, huzatos kastélyba, hogy kijárja az élet iskoláját. És Patrick, a nagymama dédelgetett kis kedvence, egy vad, féktelen gyerekbandába kerülve megtapasztalja a nélkülözést, a túlélésért meg az elfogadásért való küzdelmet. És a néha káoszba forduló, ám határtalan szabadságot, amely egy életre megjelöli… A fiatal diplomata nem más, mint Amélie Nothomb édesapja. A világhírű francia írónő harmincadik, a rangos Renaudot-díjat elnyert, egyes szám első személyben megírt fejlődésregényében neki állít emléket, végtelen szeretettel, hamisítatlan eleganciával és ugyanakkor megkapó humorral rajzolva meg a portréját. De nemcsak az övét, hanem az elszegényedett arisztokrata Nothomb família számos tagjáét. Így teljesedik ki ez az intim, rövid próza, amelyben a szerző önnön gyökereit kutatja, pontos társadalmi hátteret, sorsfordító történelmi eseményeket felfestő izgalmas családregénnyé.