EMLÉKIRAT A SÖTÉTSÉGBŐL

1951 júniusában, egy sydney-i vegyi üzemben egy magyar fiatalembert súlyos baleset ér: az arcába ömlő sav örök életére megvakítja. Mindössze huszonegy éves, nemrégiben érkezett kalandos körülmények között, a vasfüggöny mögül menekülve Ausztráliába, ahol pénz, ismeretség, angoltudás, szakképzettség híján, hozzátartozóitól sok ezer kilométerre, eleve nem ígérkezik könnyűnek a boldogulása. Balesete, úgy tetszik, végleg megpecsételi a sorsát: Tőrey Zoltánnak egy derékba tört, tragikus élet jut osztályrészéül. Ő azonban hihetetlen lelki erővel és elhivatottsággal küzd azért, hogy ne így legyen. Eltökélt szándéka kideríteni, mire képes az érzékszervektől részben megfosztott emberi agy a lét újjáépítésében. Nem áll át a hallás és tapintás élményére alapozott életmódra, ahogy a vakok túlnyomó többsége, hanem kifejleszt egy olyan belső látást, a mentális térkezelésnek egy olyan rendszerét, amely révén legalább annyira valóságos és intenzív képet alkot a világról, mint a látók. Teljes életet él: