A BOLDOGTALAN SORSÚ RUDOLF TRÓNÖRÖKÖS

A nagyanyám szájából hallottam először, hogy ?a boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös? - így, ebben a zárt és felbonthatatlan formában, ami valami réges-régi, könnyfakasztó ponyva címe lehetett? Nagyanyám akkortájt született egy Bécstől távoli magyar kisvárosban, amikor Rudolf és (hogy őt idézzem) ?a Vecsera? meghalt Mayerlingben. A gyerekkorából hozott történet ereje azonban mit sem csökkent két világháború után sem, a negyvenes évek végén is érdemes volt még tovább mesélni, mert még nem szikkadt ki a benne lappangó titok. Egyáltalában nem történelmi regényt akartam írni, csak elmesélni egy - úgy gondoltam - lassacskán feledésbe merülő régi történetet, amit azért neveztem ?szerelmi regénynek?, hogy ennek avíttságával utaljak azokra a ma már százéves, rongyosra olvasott füzetekre, melyekből az anyagát jórészt összeszedegettem? Természetesen az ?igazságot? ígérték Rudolf és Mária életéről, de még inkább a haláláról - szemben azzal, ami az újságokban állt -, valójában azonban regények voltak? melyekben a szerelem mindent elsöprő szenvedély, és tőszomszédja egyfelől mindig a halál, másfelől pedig a földöntúli, időtlen boldogság. A délceg királyfi és titkos arája, a világszép bárókisasszony szomorú története szinte magától értetődőn illeszkedett bele a ?szerelmi regények? kész mesei-irodalmi formáiba, melyek egyszersmind magyarázatul is kínálták magukat az eset ?valódi? lényegét illetőleg. Miközben Rudolf és Mária történetében persze éppenséggel csakugyan az a legmegkapóbb, hogy valóban szétválaszthatatlanul keveredik benne a kétségkívül homályos valóság és a cáfolhatatlan ?városi legenda?. Valószínűleg ezért is lett olyan felejthetetlen.