LEMMY - WHITE LINE FEVER - ÖNÉLETRAJZ

A rock and roll olyan műfaj, amelyben nem könnyű megszerezni a leghírhedtebb, legelvetemültebb, ugyanakkor elpusztíthatatlan jelzőket. Ian Lemmy Kilmister azonban az összes érmet elhozta ebben a sportágban. Hozzá képest Keith Richards elsőáldozónak, Mick Jagger apácának tűnhet.Az ilyen zülléstörténetek hajlamosak egy idő után már-már unalomba fordulni. A White Line Fever azonban nem ilyen: képtelenség beleunni a Motörhead frontemberének minden képzeletet felülmúló drog- és nőéhségébe, ráadásul bepillantást nyerhetünk egy kivételes basszusgitáros-szövegíró és előadó gondolataiba, világnézetébe is, megismerhetjük döntéseinek hátterét.A rajongók 2015. december 28-án sajnos választ kaptak arra a hülye kérdésre is, amit a hatvanas évek tévériporterei rendületlenül tettek fel a fiatal előadóknak: „Mégis mit gondol, meddig lehet ezt csinálni?” Mert végül az elpusztíthatatlan Lemmy is elment. De hogy egy szintén hülye parafrázist használjunk:Lemmy élt, Lemmy él, Lemmy élni fog.Mert halhatatlan, mint a rock’n’roll.Dikmik és én akkor már három napja fenn voltunk, mert óriási adag Dexedrine-t nyomtunk le. Akkor egy kicsit beparáztunk, és beszedtünk pár nyugtatót – Mandraxet –, de aztán úgy éreztük, hogy ez nem elég érdekes, mert túlságosan lehozott bennünket, így bevettünk egy kis LSD-t, aztán meg egy kis meszkalint, hogy színesebbé tegyük az egészet. Kezdett kicsit ijesztő lenni, úgyhogy bevettünk még pár szem Mandraxet… és aztán egy kis speedet toltunk, mert már megint túlságosan lelassultunk. […] Mire fel kellett volna mennünk a színpadra, Dikmik és én olyanok voltunk, mint két deszka.– A kurva életbe, Mik – mondtam –, meg se tudok mozdulni. És te?– Én sem – felelte. – Óriási, mi?– Igen, de mindjárt fel kéne mennünk a színpadra.– Ó, majd segítenek nekünk – bizonygatta.Tehát a roadie-k beakasztották a csizmáink sarkát a színpad hátsó végébe, és feltoltak álló helyzetbe, majd a nyakamba akasztották a basszusgitáromat.– Ezzel megvagyunk – mondtam. – Merre van a közönség?– Arra