Nincs engedélyezve a javascript.

Főkategóriák

Ajándékkönyvek
Albumok
Egészség, életmód
Ezotéria
Folyóiratok, magazinok
Gasztronómia
Gazdaság, üzlet
Gyermek- és ifjúsági könyvek
Hangoskönyvek
Hobbi, szabadidő
Idegen nyelvű könyvek
Informatika, számítástechnika
Irodalom
Műszaki könyvek
Művészetek
Naptárak, kalendáriumok
Nyelvkönyvek, szótárak
Publicisztika
Regény
Sport
Szórakozás
Tankönyvek
Társadalom- és humántudomány
Térképek
Természet- és alkalmazott tudomány
Történelem
Utazás
Vallás
/
Könyvszalonok
Eldorado music
Lemmy - White Line Fever: Önéletrajz
Raktári kód:
750699
ISBN:
9632277769
EAN:
9789632277769
Eredeti megnevezés:
White Line Fever
Megjelenés:
2016.
Kötésmód:
ragasztott kartonált
Oldalszám:
236
Méret [mm]:
165 x 235 x 15
Tömeg [g]:
490

Lemmy - White Line Fever: Önéletrajz

2 974 Ft
Eredeti ár:
3 499 Ft
Megtakarítás:
15 %
Nem rendelhető
Polcra

A rock and roll olyan műfaj, amelyben nem könnyű megszerezni a leghírhedtebb, legelvetemültebb, ugyanakkor elpusztíthatatlan jelzőket. Ian Lemmy Kilmister azonban az összes érmet elhozta ebben a sportágban. Hozzá képest Keith Richards elsőáldozónak, Mick Jagger apácának tűnhet.



Az ilyen zülléstörténetek hajlamosak egy idő után már-már unalomba fordulni. A White Line Fever azonban nem ilyen: képtelenség beleunni a Motörhead frontemberének minden képzeletet felülmúló drog- és nőéhségébe, ráadásul bepillantást nyerhetünk egy kivételes basszusgitáros-szövegíró és előadó gondolataiba, világnézetébe is, megismerhetjük döntéseinek hátterét.



A rajongók 2015. december 28-án sajnos választ kaptak arra a hülye kérdésre is, amit a hatvanas évek tévériporterei rendületlenül tettek fel a fiatal előadóknak: "Mégis mit gondol, meddig lehet ezt csinálni?" Mert végül az elpusztíthatatlan Lemmy is elment. De hogy egy szintén hülye parafrázist használjunk:

Lemmy élt, Lemmy él, Lemmy élni fog.

Mert halhatatlan, mint a rock'n'roll.



"Dikmik és én akkor már három napja fenn voltunk, mert óriási adag Dexedrine-t nyomtunk le. Akkor egy kicsit beparáztunk, és beszedtünk pár nyugtatót - Mandraxet -, de aztán úgy éreztük, hogy ez nem elég érdekes, mert túlságosan lehozott bennünket, így bevettünk egy kis LSD-t, aztán meg egy kis meszkalint, hogy színesebbé tegyük az egészet. Kezdett kicsit ijesztő lenni, úgyhogy bevettünk még pár szem Mandraxet... és aztán egy kis speedet toltunk, mert már megint túlságosan lelassultunk. [...] Mire fel kellett volna mennünk a színpadra, Dikmik és én olyanok voltunk, mint két deszka.

- A kurva életbe, Mik - mondtam -, meg se tudok mozdulni. És te?

- Én sem - felelte. - Óriási, mi?

- Igen, de mindjárt fel kéne mennünk a színpadra.

- Ó, majd segítenek nekünk - bizonygatta.

Tehát a roadie-k beakasztották a csizmáink sarkát a színpad hátsó végébe, és feltoltak álló helyzetbe, majd a nyakamba akasztották a basszusgitáromat.

- Ezzel megvagyunk - mondtam. - Merre van a közönség?

- Arra.

- Milyen messze?

- Tíz méter.

Így hát odamentem - Egy, kettő, három, négy, öt, rendben. Gyerünk!"