Lukács Gyöngyi Kossuth-díjas Érdemes Művész, a Magyar Állami Operaház Örökös Tagja Győrben született, az ottani zeneművészeti szakközépiskolában érettségizett, s rendkívüli tehetségének jutalmaként ösztöndíjjal a moszkvai Csajkovszkíj Konzervatóriumban folytatta tanulmányait.

Húsz évesen - még tanulóként - A trubadúr Leonóráját énekelte az Erkel Színházban, majd rövidesen a Traviata címszerepében mutatkozott be a Magyar Állami Operaházban, és további szoprán főszerepeket kapott. Ilyen fiatal korban ezeket a címszerepeket még soha senki nem énekelte az Operaházban. Kevéssel azután, hogy befejezte a konzervatóriumot, elkezdődött legendás nemzetközi művészi karrierje. Énekelt a világ valamennyi nagy operaszínpadán - hagyományos és modern rendezésben - Tokiótól a Milánói Scalán át a londoni Covent Gardenig, a Nem Yorki-i Metropolitanig, mindenütt rendkívüli sikert és elismerést aratva. De fontosnak tartotta, hogy a hazai Operaházban is jelen legyen. Most szokott őszinteségével számvetést készített: könyvet írt fordulatos életéről, legendás énekesi karrierjéről.

Könyvében nem szereplistát tesz közzé, hanem őszintén vall sorsáról, az énekesi pálya hihetetlen megpróbáltatásairól. Nem fél a nyílt szótól, mert minden mondatának élete a fedezete. Neki soha nem kellett taposnia, törtetnie, hisztiző akarnokként kierőszakolni a szerepeket, mivel sorra felajánlották neki azokat, s ő, tomboló sikert aratva, mind el is énekelte. Hitt abban, hogy Isten megajándékozta rendkívüli hangjával, határozott személyiségével, s mindig az égiekhez fordult, hogy segítsék át a megpróbáltatásokon. Az énekesi pálya ugyanis elsősorban nem csillogás, hanem folytonos munka, felkészülés, vizsgázás és számadás, amihez állóképesség, rendkívüli idegek kellenek, hiszen sok szándékos és csupán a szakma természetéből adódó igazságtalanság érheti az énekest, még a legnagyobbakat is, akár bevallják ezt, akár nem. Minderről képet ad a szerző, s mert számára az énekesi szakma szent, azokról az anomáliákról is, amelyek napjainkban az új tehetségek felkészülésénél mindennaposak. A nemzetközileg ismert nagy konzervatóriumokban jószerivel tankönyvként használhatnák a szerző most megjelent munkáját.

Lukács Gyöngyi mindenhova eljutott, amiről egy operaénekes csak álmodhat. Egy színház mégis akadt, amely érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon soha nem hívta, bár konzisként arról ábrándozott, hogy talán a primadonnája lehet: a Győri nemzeti Színházban egyszer sem lépett fel, pedig szülővárosának közönsége biztosan kíváncsi lenne rá.

Könyve a sok-sok fényképpel együtt felkavaró élmény.



"Nincs bonyolultabb lélek az énekes lelkénél. Mivel egy lélekszakma, így egyáltalán nem mindegy, hogy mi lakozik belül, miből táplálkozik a hang, miközben érzelem és indulat szólal meg a hangszálaikon keresztül" - írja Lukács Gyöngyi ebben a könyvben, amelyet kezében tart az olvasó.A világjáró, nagy nemzetközi hírnévnek örvendő operaénekesnő fején találta a szöget. Az élményt adó, katarzist kiváltó énekléshez nem elegendő pusztán a szép hang, a "fülkápráztató" technikai tudás. A produkció hatásossága -vagy mondjuk így: eredményessége - nagymértékben függ attól, hogy "mi lakozik belül". Nos - ami produkcióiból már eddig is számos esetben kiderült s amit ez a könyv még világosabbá tesz - Lukács Gyöngyi gyönyörű hangján azért szólalnak meg oly meggyőzően és eredményesen az operairodalom remekei, mert "belül", a lelkében megvan az a bizonyos emberségfedezet, amely nélkül talán elismerést, csodálatot kiválthat ugyan bármelyik jól felkészült énekes, de megrendíteni, jobbá-igézni sohasem tud. Ez az önéletírás nem önigazolás, mint a legtöbb, ami manapság születik ebben a kategóriában. Felkavaró és megindító önvallomás ez a könyv. És olyan "profimód" van megírva, hogy már-már szépirodalmi alkotásnak tekinthető.

Lukács Gyöngyi énekművészetének régóta híve vagyok. Mostantól fogva írásművészetének is. Ilyenformán egy kicsit pályatársamnak is tekintem már." (Baranyi Ferenc)