A regény egy Duna-parti városka mindennapjairól szól, a dunai emberek apró örömeiről, nagy bánatairól. Hiszen mi lenne szebb a virágba borult utcák meggyfáinak menyasszonyi koszorújánál, mi jobb egy korsó párás sörnél, forró nyári délután, a folyó tocsogás-locsogásánál, a lopott vagy álmodott csókoknál, a csendnél, ami még a Dunánál is öregebb, mert vele született a világgal.

És mi szomorúbb a társtalanságnál, a magánynál, a kudarcoknál, az álmok megromlásánál, a kiszolgáltatottságnál, kielégítetlen kicsi vágyaknál. Mi nagyobb bánat az elfogadhatatlan halálnál.
És mi fájdalmasabb a legfájdalmasabbnál, hogy a békét, a csendet mozsárba töri a zaj, a lárma, a talmi ragyogás, a kivagyiság. Mi fájdalmasabb, mint ha az embertől elveszik: a csendet. És hasztalan lázadunk, vannak súlyosabb erők, miket le nem győzhetünk.

Az író kettős szemüvegen át nézi a dunai embereket, a dunai világot: mosolyogtatóan ironikus az egyik, balladás a másik.

És a Duna folyik tovább.