Egyszer átmennek Elbára - persze úszva, mondták -, és soha többé nem jönnek vissza.



A fiatal Silvia Avallone regénye a tavalyi év egyik legnagyobb könyvszenzációja volt Olaszországban. A színhely az Elba szigetére néző, toscanai Piombino. Ennek a tengerparti városnak azonban nem sok köze van a "sole mió"-s Itáliához. A helyi iparnegyedben vagyunk, ahol nyáron a bénító forróság, télen pedig a kongó üresség és a szitáló eső miatt bágyadt unalom az élet. Az itt élők hozzászürkültek a környezetüket uraló acélművekhez, a lerobbant bérházrengeteghez, a koszos és olajos tengerparthoz. Az agyonhajszolt apák és a drogmámorba menekülő nagyfiúk az acélgyárban dolgoznak, az asszonyok pedig harmincévesen már püffedt lábbal, fásultan végzik a háztartási teendőket.

A két főszereplő kamasz lány, Anna és Francesca, mégis úgy érzi: csupa ígéret az élet, övék a világ. A végtelen boldogsághoz már csak az kell, hogy betöltsék a tizennégyet, részt vehessenek a nyári ünnepen, megismerjék a testi szerelmet, és eljussanak a napfényben fürdő szemközti szigetre. Lehet-e ez a kiút sivár valóságukból?

Kamaszregénynél jóval több: lebilincselő sodrású, váratlan fordulatokban és erotikus intermezzókban, miniatűrszerű pontossággal kidolgozott jellemrajzokban gazdag, eleven lüktetésű mű az Acél. Egy kiábrándult új korosztály szigorú látlelete Itália sötétebbik feléről.