"Angol-német gyökereim, katolikus neveltetésem, a szüleimtől tanult történelmi, társadalmi és politikai igazságosság iránti morális érzékenységem, és az a mélységes vágyam, hogy a lehető legmélyebb viszonyt alakítsam ki a szavakkal, mind-mind jelen van költészetemben. A költő, azt hiszem, mindig erősebb azáltal, hogy a nyelv, az irodalom, a képzőművészetek, a zene, a történelem, a természet iránti valódi szeretet járja át, és az a vágy, hogy a felszínes hatások helyett mélyreható változásokat indítson el, és engem is ezek az ösztönzések vezérelnek az írás során. Nincs olyan tudás vagy tapasztalat, amely a költészettel való találkozástól nem gazdagodna - de ezek a hatások kilenctized részt a felszínen láthatatlanok. A szavak és a szavak értelme azonban esetleges és rejtélyes, hiszen pusztán kommunikációs eszközök számunkra, a nyelv teremtményei számára, és azt hiszem, gondos odafigyeléssel kell használnunk őket. A költészet szélsőségei - a sekélyes népszerűsködés vagy a hermetikus szőrszálhasogatás - engem nem érdekelnek. A költészet hosszú története során a versek a legkülönbözőbb módon tudtak nagyszerűvé válni, és úgy gondolom, hogy aki költőnek kívánja tartani magát, az kellő alázattal tanulja meg a mesterség minden csínját-bínját. A zongoraművésztől sem várjuk, hogy Beethoven-szonátákkal ejtse ámulatba a szakértő hallgatóságot, amíg nem töltött hosszú órákat és éveket türelmes gyakorlással." (Michael Hulse)