A 20. század második felében, a klasszikus gyarmatbirodalmak szétesése után viharos fejlődésének indultak a posztkolonialista kutatások. Az újraolvasás során a legnagyobb klasszikusok műveiben is kimutatták a dominancia és az alárendelődés, a tekintély és az engedelmesség játékát. Mivel e kritika művelői a harmadik világ és a legfejlettebb országok közti konfliktusokat vizsgálták, az orosz irodalom kimaradt ebből. A ruszisták a cári és a szovjet hagyományokat követve továbbra is idealizálják az orosz kultúra sikereit.

Ewa M. Thompson alapvető fordulatot hozott 19-20. századi orosz irodalom posztkolonialista újraértelmezésével. Olyan műveket mutat be teljesen újszerűen, mint a Háború és béke, amely a világ legerősebb áldozatának beállított orosz birodalom alapító mítosza. Thompson bebizonyítja, hogy ebben az irodalomban sokkal mélyebb és kifinomultabb a hatalom és a szöveg közti kapcsolat, mint első pillantásra gondolnánk. Továbbá meggyőzi olvasóit arról, hogy nem csak marxista alapon művelhető a posztkolonialista kritika.

Megfigyelhetjük, hogyan hatotta át a birodalmi mítosz az orosz költők és írók műveit, s az irodalom milyen reprezentációs stratégiákkal alakította ki a kiváló oroszok, a Nyugatot is lenyűgöző nagy kultúra és az ártatlanul szenvedő Oroszország szuggesztív képét - ennek árnyékában pedig hogyan vázolták fel a leigázott nemzetek sztereotip portréját. A birodalmi eszme stabilizálásában még a kommunista rendszert romboló Szolzsenyicin is részt vett. Az elemzés időnként elhagyja az irodalom területét: a tudománytörténet meghamisítását és a háborús sajtókampányokat is bemutatja. Az utolsó fejezetben pedig megismerjük azokat, akik - mint Ludmila Petrusevszkaja - túl akarnak lépni ezen a végzetes hagyományokon.