KELETIEK NYUGATON

1908. július 8-án három fiatalember indult el Párizsba. Bodor Aladár költő-újságíró Erdélyből, Baja Mihály református lelkész Losoncról és Oláh Gábor költő Debrecenből. Közülük a legizgatottabb minden bizonnyal Oláh volt, hiszen már régóta készült a francia fővárosba. Két társa nem sokkal az utazás előtt döntötte el, hogy csatlakoznak hozzá, ő azonban már hónapokkal korábban nagy várakozással tekintett az út elé. „Párizstól valami különöset várok...” – írta egyik költőtársának. Lelkesedése részben belesimult abba a Párizs-mániába, ami az akkori magyar irodalmi-művészeti életet jellemezte. Mindenki Párizsba akart menni tanulni és tapasztalni, és szinte mindenki olyan átalakulást várt tőle, mint amit Ady Endre költészetében lehetett tapasztalni: „Nekem úgy rémlik, a Pusztának, meg a Városnak mindhalálig való viaskodása ez. A puszta megindul, mert feldélibábollik előtte a Város, a titokzatos, a tüneményes, a márvány; csalja, csalogatja, mint a világszép asszony a szegény pásztorfiút. Mindig előtte lebeg, de sohasem ölelheti át; s ebben a kárhozatos üdvösségben elszárad a délibábkergető. Hiszen nekünk, magyaroknak, igazi nagy városunk nincs is, talán nem is lesz...”. Ugyanakkor valami más, valami elementárisabb is hajtotta: megtapasztalni az életet. A legfőbb mozgatója az élet utáni vágya volt: „...parlagon hagyott lelkem úgy sóvárogta az Életet, mint a zsoltárbeli szarvas a szép híves patakot”. A református zsoltár-allúzióból vágya elementáris erejére és várakozása nem földi mércével mérhető mértékére következtethetünk. Ahogyan a zsoltárban a hívő Istentől elhagyatottnak érzi magát, s vágyik a megnyugvásra, akár a hálál árán is, ugyanúgy Oláh is arra vágyott, hogy Párizs, a földi örömök, a művészetek és esztétikai élvezetek városa fiává fogadja.