LAJTHA LÁSZLÓ ÍRÁSAI I-II.

A jelen kötetben Lajtha László (1892–1963) zeneszerző, népzenekutató és zenepedagógusírásainak magyar nyelvű kritikai összkiadását kapja kézhez az Olvasó.A Lajtha-írások legjelentősebb zenetörténeti értékét elsősorban azok a népzenekutatásunk„hőskorában” (1925–1962) készült tanulmányok, cikkek, előadások képviselik,amelyeket a szerző az országos gyűjtőmozgalom kérdéseiről és saját gyűjtőmunkájának eredményeiről hazai és külföldi fórumokon közreadott. Lajtha, akia magyar népzenekutatás első intézményes gyűjteményének és kutató-műhelyének,a Nemzeti (Néprajzi) Múzeumnak 1919–1949-ig munkatársa, később vezetője volt,magyar és idegen nyelvű írásaival mindenekelőtt a Bartókkal és Kodállyal közös tudományos„frontot” erősítette, akiknek jobb megértéséhez is ismernünk kell Lajthagondolatait. A népzenekutatás nemzetközi fórumainak (CIAP, IFMC) vezető személyiségekénta magyar népzenekutatás kiemelkedő eredményeit ismertette idegennyelvű publikációiban.Írásaiban jól körvonalazódik önálló szemléletű gyűjtő-programja, amely arra engedkövetkeztetni, hogy Bartók és Kodály mellett ő volt az a kutatószemélyiség, akia népzene „homályban” maradt területeit a hagyományos népkultúra egyéb ágaivalvaló szoros összefüggésben (hangszeres népzenei együttesek, néptánc-, illetvea későbbiekben az egyházi népének kutatása) elsőként feltárta.A közzétett mintegy száz művet a Lajtha-centenáriumra megjelent első, válogatottLajtha-írásgyűjteményünk tematikus felosztása szerint csoportosítottuk. A legjelentősebbtematikus egységet (3–63.) a népzenei-, néptánc- és hangszertörténetikutatások eredményeit közlő művek képviselik, a további mintegy negyven műbőlálló csoport (64–101.) a zeneszerző és pedagógus zenei életre reflektáló cikkeit,megemlékezéseit, kritikáit tartalmazza. Kortársaival ellentétben saját zeneműveinekismertetésétől tartózkodott, zeneszerzői nyilatkozatai is igen csekély számbanláttak napvilágot, de amikor ő szólt Bartók Béláról, Claude Debussyről, VaughanWilliamsről, akkor mindenki másná