ESSZÉ A ZENÉRŐL ÉS A NYELVRŐL

„Van-e a zenének nyelve? ťNyelvszerű-eŤ a zene? (…) Ha képesek lennénk is e kérdésnek világos értelmet adni, vajon volna-e rá általános válasz? 20. századi fejlődésével (…) összefüggésben felhozták, hogy a zenében véget ért a nyelvszerűség kora, s e tényállást hol felszabadulás-ként, hol veszteségként értelmezték. És ha igaz, hogy valóban véget ért a nyelvszerű zene kora, hogyan értsük ezt: a zene történelmi változásának a kifejeződéseként? Esetleg egy, nem csupán a zenét vagy akár valamennyi művészetet, hanem az egész társadalmat érintő történelmi kor-szakváltás kifejeződéseként?”Albrecht Wellmer zene és nyelv viszonyáról írott kései nagyesszéje a zenefilozófiai gondolkodás széles körű problematikáját átfogó könyv. Wellmer szemléletmódját e műben egyfajta multiperspektivikusság jellemzi: egyszerre érvényesíti a nyelvfilozófia, a hermeneutika, a de-konstrukció és a kritikai filozófia szempontrendszerét, ugyanakkor mindezek kritikáját is ambicionálja. Könyvében a szerző előbb a zene és nyelv kapcsolatára vonatkozó tradicionális kérdéseket tekinti át, majd az esztétikai tapasztalat különböző formáit elemzi, illetve megvizsgálja, miként függ össze a művek reflektált tapasztalata nyelvi interpretációjukkal.Wellmer (zene)esztétikai gondolkodására nagy hatást gyakorolt egykori tanára, Theodor W. Adorno. Adorno esztétikai és zenefilozófiai írásait Wellmer talán mindenkinél mélyebben is-meri, és lenyűgözően szuverén módon képes értelmezni, egyszersmind tovább is gondolni azok meghatározó fogalmait és problémáit. Ennek megfelelően Adorno esztétikája egyszerre képezi Wellmer könyvének fontos inspirációját és kritikai tárgyát. Könyve utolsó harmadában Wellmer két zeneszerző, John Cage és Helmut Lachenmann munkásságát elemzi, s ezeken keresztül igyekszik bemutatni, milyen formát ölthet a zene nyelvszerűsége és a zene „hermeneutikai jellege” a 20. század második felében. Az Esszé a zenéről és a nyelvről az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb zenefilozófiai tárgyú munkája, ame