EMLÉKMEDER

emlékmeder Be- vagy kivezetőként néhány szót mondanom kell arról, hogy költé szetemben manapság hogyan és mit igyekszem megvalósítani. Mind enek előtt a mindannyiunkra káros helyzettől kell meg- szabadulnunk, melyben a szellemileg bénító előítéletek állják az útját annak, ami új, ami szokatlan, de nagyon izgatott és izgat ma is az, hogyan és mi történt előttünk. Ebbéli tudásszomjam vezetett el a 16–17–18. századi magyar vizuális költőkhöz, akikről mai magyar világunkban keveset hallhattunk. A korabeli formákat kevesen ismerik (a költők aránylag ritkán használják). Hol olvasunk ma satorformában írt bűvös négyzetet, vagy cubus quinquepartitus-t, és ki beszél Moesch Lukácsról (1651–1701) vagy Gáll Tamásról (1721–1814) vagy a Corvus Albvsnéven író Simándi Lászlóról (1655–1715). A nyolcvanas években egy amerikai antológiában (Pattern poetry) a német, a francia, a lengyel stb. ki emelt vizuális költők mellett a magyar vizuális költők is külön fejezetet kaptak. Az volt ebben a megl epő, hogy hazai antológiákban, hazai tananyagban nyomuk sem volt ekkor, és ha a mai magyar avantgárd mintegy húsz-huszonöt éve nem tenne meg mindent az érdekükben, továbbra sem emlegetné őket senki. A múlt század hatvanas éveinek az elején Vajda Pétert fedeztem fel magamnak, s az ő gyönyörű költői fordulatait egyszer-egyszer saját szö ve gembe is beépítettem, ekkor indítottam útjára a vendégszövegek fogalmát a magyar irodalomban. Az utóbbi időben pedig a szófonatok bűvöltek el: az egymásbacsúszó szavak, melyek együtt többletet adnak a látott szónak. Többször felhasználtam a 17–18. században kedvelt formákat is, ma úgy tekintek rájuk, mint a modern vizuális költészet előörseire. A számítógép érkezése új fejezetet nyitott költői gyakorlatomban. Sikerült úrrá lennem fölötte, s a mindenféle riogatásnak (melyek az irodalmi alkotásokban többnyire az embert kiszorító gépre vonatkoztak) ellenállva sikerült egyszerű eszközként használnom, mely semmi mást nem tud, semmi mást nem csinál, csak azt, amit a