MÁR MINDEN NŐ HAZAMENT

Végigmenni éjjel egy rossz hírű parkon nem azért szörnyű, mert ott valami rossz történt. Hanem azért, mert bármikor történhet. Kézbe szorítani a kulcsot, előkészíteni a gázsprayt, kerülőúton menni haza, mert ki van világítva, mindig hátul ülni be a taxiba: ilyesmi senkinek sem kéne reflex legyen. Marcutiu-Rácz Dóra sodró, alulsztilizált esszéversekben feszegeti az érzékenység határait. Mondhatni: vérbeli szociolíra. Társadalmi közhelyekkel kapcsolatosan teszi fela kényelmetlen kérdéseket, de közben egy pillanatra sem felejti el, hogy ő maga is a társadalom tagja. Fanyar humorral piszkálja le a mantrákról az organikus csomagolópapírt, és kezdi ki a hallgatólagosan elfogadott evidenciákat. És ami a legfontosabb: mindezért vállalja a felelősséget. Nem hárít, nem kapaszkodik kifogásokba, hanem szembesíti az olvasót, és közben saját magát is. Elismeri a szorongást, de nem oldódik fel a kilátástalanság langyos vizében. Dóra kötete senkit nem hagy hátra. Senkit nem felejt a tornasor végén. (André Ferenc)