FÁK DAPHNÉNAK

Korántsem meglepő, hogy Dimény H. Árpád harmadik kötetében is vallomásos lírával traktálja olvasóit. Annyira habitusává vált, hogy már nem is akar elszakadni a költői beszéd vallomásos őszinteségétől. Pedig saját bevallása szerint éppen azért tartott hosszas szünetet, hogy másfajta fogást találjon a versen, hogy kiszakadjon az Apatológia (2014) és a Levelek a szomszéd szobába (2016) verseinek otthonosságából. A kötet beszélője – akárcsak az előző két köteté – a vallomásosságot a folytonos önvizsgálat és -reflexió révén teremti meg. Van azonban egy plusz hang ezekben a versekben, az esetleges traumák feltárása, leleplezése nem terápiás céllal történik, és a költő nem dől hátra a kanapén, és nem kényszeríti terapeuta szerepbe az olvasót, hogy „most akkor együtt tisztázzuk, mi is történt”. Akárcsak a fejlődésregények szereplői, a Dimény-univerzum állandó hősei is átalakultak, árnyalódtak. Az öt ciklus a záró- és nyitóversek által csúsznak egymásba, a kötet új szereplőket, új szerepeket hoz be a Dimény-versvilágba, a költő ezúttal kizárólag magát titoktalanítja. Érződik a kortárs amerikai költészet felé való elmozdulás is, különösen a Billy Collins-i hatás, amit a szerző nem is rejt véka alá. Ezek esetében immár játékos, ugyanakkor természetes alaphelyzetekből indítja a verseket, bevonja az olvasót, megszólítja a versen belül, a versírás a vers részévé válik, leporolja a korábban olyan előszeretettel használt, klasszikus költői nyelvet, és ezáltal hétköznapibbá, szerethetőbbé, elfogadhatóbbá teszi. Olvashatunk véres hurkáról, cukorrépáról, rókákról, néma madarakról, de közben végig a nagy költői témákról ír.az idő furcsa szépsége abban rejlik,hogy nem tudjuk, mennyi telt már el,illetve mennyiből. ijesztő szépsége abban is rejlik, egy nap senki sem fogja tudni, hogy éltünk, hogyan éltünk,és hogy életünk milyen lenne ezenismeretlen mélység visszhangja nélkül.hogy nem is az idő múlik, hanem tevagy én, és amint átlépjük ezen gondolathatárát, ott találjuk magunkat valami vé