ÉNEKES ÁLARC NÉLKÜL

Lukács Gyöngyi Kossuth-díjas Érdemes Művész, a Magyar Állami Operaház Örökös Tagja Győrben született, az ottani zeneművészeti szakközépiskolában érettségizett, s rendkívüli tehetségének jutalmaként ösztöndíjjal a moszkvai Csajkovszkíj Konzervatóriumban folytatta tanulmányait. Húsz évesen – még tanulóként – A trubadúr Leonóráját énekelte az Erkel Színházban, majd rövidesen a Traviata címszerepében mutatkozott be a Magyar Állami Operaházban, és további szoprán főszerepeket kapott. Ilyen fiatal korban ezeket a címszerepeket még soha senki nem énekelte az Operaházban. Kevéssel azután, hogy befejezte a konzervatóriumot, elkezdődött legendás nemzetközi művészi karrierje. Énekelt a világ valamennyi nagy operaszínpadán – hagyományos és modern rendezésben – Tokiótól a Milánói Scalán át a londoni Covent Gardenig, a Nem Yorki-i Metropolitanig, mindenütt rendkívüli sikert és elismerést aratva. De fontosnak tartotta, hogy a hazai Operaházban is jelen legyen. Most szokott őszinteségével számvetést készített: könyvet írt fordulatos életéről, legendás énekesi karrierjéről. Könyvében nem szereplistát tesz közzé, hanem őszintén vall sorsáról, az énekesi pálya hihetetlen megpróbáltatásairól. Nem fél a nyílt szótól, mert minden mondatának élete a fedezete. Neki soha nem kellett taposnia, törtetnie, hisztiző akarnokként kierőszakolni a szerepeket, mivel sorra felajánlották neki azokat, s ő, tomboló sikert aratva, mind el is énekelte. Hitt abban, hogy Isten megajándékozta rendkívüli hangjával, határozott személyiségével, s mindig az égiekhez fordult, hogy segítsék át a megpróbáltatásokon. Az énekesi pálya ugyanis elsősorban nem csillogás, hanem folytonos munka, felkészülés, vizsgázás és számadás, amihez állóképesség, rendkívüli idegek kellenek, hiszen sok szándékos és csupán a szakma természetéből adódó igazságtalanság érheti az énekest, még a legnagyobbakat is, akár bevallják ezt, akár nem. Minderről képet ad a szerző, s mert számára az énekesi szakma szent, azokról az anomáliákról is,