TÖRÖTT HAMUTÁL

Nem szeretek magamról sokat, sokaknak beszélni. Talán ezért nem volt sohasem erősségem a bemutatkozások írása. Mindig azt hiszem, a szavaim, amiket mondok, elszállnak, az írott szövegeim pedig megmaradnak. – Most már nyomtatott formában is.Amiket az elmúlt években néha a Duna-parton, néha a HÉV-en, volt, hogy fizikaórákon, és volt, hogy a szobám mélyén írtam. Hazafele egy átbulizott éjszaka után. Vagy épp abból felébredve, miközben néztem a téli naplementét. Volt, mikor a telefonomba, alkalomadtán üres lapokra, de legtöbbször a füzetembe. Párszor könnyek között, ritkán dühösen, de a legtöbbször a valakire gondolva. A valakire, aki megtanította, hogy én is tudok szeretni.A valakire, aki miatt már csak ritkán szégyellem, ha nem mosolygok.A valakire, akitől újra megtanultam leesni, felállni, járni és (s)írni.A valakire, aki elkezdett megtanítani felnőni. Még ha nincs is közel a vége.A valakire, aki összetörte a hamutálamat és szétszórta bennem a csikkeket.Hogy ki a valaki? Azt mindenki maga kell megfejtse. De remélem, ezek a szövegek segítenek majd abban, hogy mindenki megtalálja a saját Valakijét.