Hogyan tanulnak meg a gyerekek olvasni? A tudomány elmagyarázza.

Hosszú idők óta dúl a vita a korai olvasás tanításának leghatékonyabb módszereiről, ám az utóbbi néhány évtizedben a válasz kezd kirajzolódni: a kognitív tudomány szerint a kód feltörésére tanítani a fiatal gyerekeket – avagy a szisztematikus hangzástan a legmegbízhatóbb módja annak, hogy a gyerekek sikeresen elsajátítsák az olvasás tudományát.

A nézeteltérések jellemzően az olvasási folyamat kezdeti szakaszaira összpontosulnak; ez az az időszak, amikor a kisgyermekek először kezdik el értelmezni a betűket és szavakat. Az egyik elmélet szerint az olvasás a beszédtanuláshoz hasonlóan egy természetes folyamat, s csak a szülőkön és tanárokon múlik, fel tudják-e kelteni a gyerekek figyelmét izgalmas könyvekkel annyira, hogy hatásukra maguktól kezdjenek el olvasni. Egy másik feltételezés úgy tartja, az olvasás stratégiai találgatások sorozata, és a gyerekeknek ezeket a stratégiákat kell megtanítani, hogy sikeres olvasóvá váljanak.

Természetesen az olvasás sokkal többet jelent, mint egy szót meglátni és hangosan kiejteni, hiszen megköveteli a gyerekektől, hogy jelentést is kapcsoljanak az olvasott szöveghez. Ehhez ismerniük kell a beszélt nyelv különböző hangjait, és tudniuk kell ezeket a hangokat az írott betűkkel összekapcsolni a szavak értelmezéséhez. Elengedhetetlen a megfelelő háttér- és szókincsismeret ahhoz, hogy megértsék az olvasott szavakat. Emellett képesnek kell lenniük arra, hogy a legtöbb szót automatikusan felismerjék, és folyékonyan olvassák el a szöveget, ügyelve a nyelvtanra, az írásjelekre és a mondatszerkezetre.

A csecsemők úgy tanulnak meg beszélni, hogy hallgatják és utánozzák a felnőttek által kiadott hangokat, majd ezekhez jelentést kapcsolnak. Egyes kutatások azt állítják, hogy a csecsemők valószínűségi alapon tanulnak – például, ha egy kerek, pattogó tárgy látványával egy időben hallják a „labda” szót, akkor automatikusan összekapcsolják a kettőt. Az első két évben a fejlődő kisgyermekek agya az anyanyelvükben előforduló leggyakoribb hangokra összpontosít, és ezeket a hangokat kapcsolja össze a jelentéssel.

Az alfabetikus nyelvek, például a francia vagy az angol, betűket használnak a kimondott szavakat alkotó hangok jelölésére. Ezen nyelvek olvasásához a gyerekeknek azt kell megtanulniuk, melyik írott betű melyik kimondott hangnak felel meg, majd ezen betűhangok mintázatait szavakként kell felismerniük. Ez nagyban különbözik például a különleges írásrendszert használó kínaitól, amelyben az írott szimbólumok közvetlenül egy szónak vagy fogalomnak felelnek meg, így valaki, aki kínai karaktereket olvas, nem tudná „kimondani” az ismeretlen szavakat karakterenként.

Egyes kisgyermekek képesek lehetnek önállóan összekapcsolni a nyomtatott betűket hangokkal, ám legtöbbjükre ez nem jellemző, ugyanis ez nem ösztönös folyamat. A National Reading Panel kutatás 2000-ben megállapította, hogy a szisztematikus hangzástani programok a leghatékonyabbak az olvasástanításban, és azóta további kutatások is megerősítették, hogy ez a fajta oktatás vezet a legnagyobb javuláshoz a fiatal diákok olvasási pontosságában.

A szisztematikus hangzástan lényege, hogy a betű-hang megfeleltetéseket rendezett sorrendben tanítja meg, tehát az összes kombinációt módszeresen, sorrendben veszik át, és csak azután lépnek tovább a következőre, miután a tanulók elsajátították az adott részt. A tanárok kifejezetten megmondják a tanulóknak, mely hangok milyen betűmintázatoknak felelnek meg, ahelyett, hogy arra kérnék őket, maguk találják ki, vagy találgassanak.

A National Reading Panel szerint az óvodás tanulók körében a hangzástanoktatás a dekódolási képesség és a szövegértés javulását eredményezte. A jövőbeni olvasási problémák kockázatának kitett gyermekek, a fogyatékkal élő gyermekek, valamint a különféle társadalmi-gazdasági háttérrel rendelkező gyermekek mind sikereket értek el ezzel a tanulási módszerrel. Későbbi kutatások megerősítették, hogy a szisztematikus hangzástanoktatás valóban hatékony a fogyatékossággal élő tanulók számára, és kimutatták, hogy angol nyelvű tanulók esetében is működik.

Becslések szerint a gyerekek 1–7 százaléka önállóan, kifejezett utasítás nélkül rájön, hogyan kell dekódolni a szavakat. Előfordulhat, hogy a számukra felolvasott vagy nyomtatott könyvekben észreveszik a környezetükben látott mintákat, majd alkalmazzák ezeket. Ide tartoznak a „hiperlexia” neurotipikus formájában szenvedő gyerekek – ez az az állapot, amelyben a gyerekek már 3 éves koruktól elkezdik a dekódolást –, de ez leginkább olyan gyerekeknél fordul elő, akiknek autista spektrumzavaruk van. Úgy tűnhet, hogy ezek a gyerekek egész egységként olvassák a szavakat, vagy találgatási stratégiákat használnak, hogy kitalálják, mi következik a történetben, ám valójában ők is figyelnek a szavak minden egyes betűjére – csak nagyon gyorsan teszik ezt.

Van egy másik megközelítés is: néhány esetben úgy tűnhet, mintha a tanulók dekódolnának, miközben valójában nem. Például, ha egy gyermek lát egy illusztrációt egy fáról leeső almáról, sejtheti, hogy a kép alatti mondat egy fáról leeső almát ír le. Ez azonban nem olvasás, és nem is ad hasznos információkat a tanárnak arról, hogyan fog egy diák megbirkózni egy képeket nem tartalmazó könyvvel a jövőben.

A National Early Literacy Panel Report (2009) megállapította, hogy a nagyon fiatal korú gyermekek számára is előnyös lehet a hangzástan, ugyanis miután a vizsgálatokban részt vevő 3–5 éves korú gyermekek megtanulták, hogyan különböztessék meg a hangokat szavakban (akár írásban, akár szóban), olvasási és írási képességük is javuló tendenciát mutatott.

A tanulmányok azt sugallják, hogy a hangzástan terén elért haladás kevésbé függ össze a gyermek életkorával, mint beszélt szókincsének nagyságával és összetettségével, valamint az új hangtani szabályok gyakorlásának és alkalmazásának lehetőségeivel. Néhány bizonyíték alátámasztja, hogy a „dekódolható” könyvek, amelyek célja, hogy segítsék a tanulókat bizonyos betű-hang kombinációk gyakorlásában, a korai olvasók hasznára válhatnak.